Minden nap egy újabb kezdet~

Ide kattintva a projekt blogjára kerültök

Sziasztok^^

Remélem, mindenkinek jól telt a Karácsony. Ez az ünnep elhozta nekem azt az időszakot, amikor végre nyugodtan alhattam amennyit jólesett és naphosszat drámát nézhettem vagy tehettem amit szerettem volna, anélkül, hogy azon gondolkodjak mire nem fog időm jutni. :3 Ritka az ilyen pillanat, de addig jó amíg van mit tenni. Viszont sajnálom, hogy alig-alig raktam ki bármit is. Bár úgy tűnik leginkább Milánom születésnapjára írt oneshotot kedveltétek.

A lényegre térve, szerettem volna változtatni azon, hogy nem írok eleget. Szeretnék fejlődni ezen a téren is, ahogy sok más téren is. Így amikor feljött ötletnek, hogy vágjunk bele az általunk csak "BoomBoom Projectnek" nevezett valamibe, egyáltalán nem hezitáltam. Bevallom kissé megijeszt a tény, hogy 365 nap alatt 78 oneshotot adjak ki a kezeim közül, mindezt olyan minőségben, hogy ne múljam alul a várakozásokat. mégis valamiféle gyermeteg izgatottság fog el, mint amikor kiskoromban elhittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékot - most már tudom, hogy Jisoos az xD - szeretném, ezt az izgatottságot valami olyanná formálni, amit ti is kedvelhettek. :3

Így hát ha már 2017 a Seventeen éve lesz, akkor szeretném, illetve szeretnénk még különlegesebbé tenni ezt a Carat Family tagoknak. Remélem örömmel fogadjátok őket és időnként, ha nem is minden történetnél, de hagytok magatok után nyomot, hiszen csak így fejlődhetek^^

A Seventeenen belül alkotható összes pár, kivételnélkül benne van ebben a hetvennyolcban. Nincs ismétlés, nem tettünk különbséget kedveltebb és megszokottabb párosok, mint például a Meanie vagy a JunHao és a kevésbé ismertebb vagy kedveltebb, Wonwoo x Jeonghan vagy Minghao x Woozi között, így természetesen a párosok is teljesen véletlen szerűen lettek előre kisorsolva. A történeteket pedig négy naponta rakjuk fel. Tehát minden negyedik napon egy újabb oneshotot olvashattok.

Én törekedni fogok, hogy minél több műfajt ismerjek meg, ez a legnagyobb célom. Hiszen akik általában a történeteimet olvassák, tudják, hogy a fluff áll, hozzám a legközelebb.

Másrészt, a blog is új kinézetet fog kapni, ideje már.

Azt hiszem, kicsit hosszúra sikerült ez a bejegyzés. Sajnálom ha valaki új történetet várt, az is meg fog érkezni. Illetve köszönöm annak aki végigolvasta és esetleg még örömmel is fogadja ezt a projektet. :3

Remélem 2017 egy olyan év lesz, ahol mindenki az álmaiért dolgozhat.

~ Angiel

Forró americano |Mihua|

A szerelem milliónyi arcát láttam már, mióta Szöulba költöztem. A kis kávézó, amiben dolgozom, több szerelmet és szakítást rejteget a falai között, mint az ember gondolná. Valamiért ez a csendes kis zug – valószínűleg éppen ezért – kedvelt helyszíne a pároknak. A falakon helyenként már a tapéta is felázott a sok örömteli és szomorú könnytől, amit a főnököm egy-egy csinos szobanövénnyel próbált elrejteni a kíváncsi szemek elől. Mégis azt, hogy tudom, milyen érzés szerelmesnek lenni, csak egy embernek köszönhetem. Hong Jisoo-nak.

Sosem tudtam, mit is jelent valójában az, ha valaki első látásra lesz szerelmes, egész addig, amíg ő be nem sétált a csöpp helyiség ajtaján. A hidegtől kipirult arcán egy meleg mosoly ült. Sosem láttam még itt, barna haja nedvesen tapadt a homlokára. Nyilvánvalóan ő sem számított arra, hogy a mai napon fog először hullani a hó. Egy pillanatig, miközben őt bámultam, arról is elfelejtkeztem, hol vagyok.

- Jisoo! - Az egyik asztaltól felállt egy igazán szép arcú srác. Emlékszem, hogy nagyjából tíz perccel előtte érkezett egy másik, széles vállú pasival. Már akkor tudtam, hogy együtt vannak, még csak nem is próbálták titkolni. Átölelte őt és egy kicsit elidőztek így, én pedig nagy nehezen elszakítottam róluk a tekintetem. Ideje volt, mivel a felettesem, nem nagyon szereti, ha mással foglalkozunk munkaidőben. 

- Milu, tiéd a hármas – bökött fejével a kollégám az előbb említettek asztala felé, és kezembe nyomta a tollat és a jegyzettömböt. Kissé vontatottan elindultam feléjük, megigazítottam a szemüvegemet és egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Sietve vettem fel a rendelésüket, mert nehezemre esett nem folyamatosan Jisoo cicás mosolyra húzódott ajkait bámulni. Nem ismertem magamra, meg szoktam nézni azokat a fiúkat, akiket jóképűnek tartok, de még sosem éreztem azt, hogy nem bírom levenni róluk a szememet. Egész zárásig maradtak ezen a napon, sőt az elkövetkezendő tíz napban Jisoo vagy egy társasággal, vagy egyedül, de mindig megjelent a kávézóban. Én pedig minden alkalommal elidőztem rajta, egyre inkább kiismerve arcvonásait, még ha csak a távolból figyeltem is, tudtam, milyen és már úgy éreztem, mindenre kínosan ügyelek. Arra, hogy a hajam hogyan áll és, hogy az unalmas fehér ingem, a fekete nadrágommal együtt teljesen makulátlanul és kivasalva feszüljön rajtam. Minden alkalommal elterveztem, hogy valahogy tudtára adom, hogy találkozhatnánk egy másik kávézóban is, nemcsak a munkahelyemen, de az összes esetben füstbe ment terv lett belőle.

Aztán egyik alkalommal, amikor elterveztem, hogy igenis az lesz az én napom, már nem jött. A hó nagy pelyhekben esett odakint és láttam a meleg levegőt felszállni az ajtónál, ahogy a hidegnek utat adott, ahányszor kinyílt az ajtó. Minden alkalommal odakaptam a fejemet, akármit is csináltam, de mindannyiszor szomorúan fordultam vissza. Esténként izgatottan vártam a másnapot, hátha mégis ott lesz az az ismerős szempár, a barna, kócos hajjal és cicás mosollyal, a meleg americanóját szürcsölve, a szokásos asztalnál. De nem jött. Feladtam az esélyét annak, hogy valaha is látni fogom újra. Talán nem is itt lakik, ha belegondolok, talán csak látogatóba jött. 

Fehér ingemre anélkül, hogy észrevettem volna, egy kávéfolt került a nap végére és útjára indulva lepte el mellkasom jobb oldalának egy részét. Úgy éreztem, hogy még az élet is próbál megviccelni és jólesően nevet rajtam, ahogy az eddig mindennap makulátlanul virító ingemre sötét foltot rajzolt. Utolsónak értem ki a kis épület hátsó ajtaján, hiszen ma én zártam. Kabátomat és kapucnimat jól fejembe húzva próbáltam védekezni a hideg, süvítő szél ellen. Nem szerettem egyedül sétálgatni ilyenkor már, de mit tehettem, amikor piciny szöuli lakásomban is egyetlen társam egy kaktusz volt, akit még az előző lakó felejtett ott, de ahelyett, hogy szimplán kidobtam volna, olyan aranyosnak tartottam, hogy még nevet is adtam neki. A hideg ellenére arcomat az ég felé fordítottam, mélyet szippantottam a valójában cseppet sem tiszta levegőbe és hagytam, hogy a lassan szállingózó hópelyhek még meleg arcomon megnyugvást találjanak és vízcseppként gördüljenek tovább. 

- Igazán szép a mai este – megrezzentem a hangtól. – Ne haragudj nem akartalak megijeszteni – halk nevetése betelítette a szűk kis utcát. Az egyetlen ok, amiért nem futottam el, vagy ütöttem meg, az a feje fölött világító lámpa volt, aminek köszönhetően felismertem őt. 

- Pedig sikerült. Mi vagy te, valami perverz, hogy itt vársz rám a sötétben? A kávézóba is bejöhettél volna, ahogy napokig tetted – valahogy túlságosan mesébe, vagy drámába illő volt ez, ahogy ott várt rám. Arca ugyanúgy ki volt pirulva és haja sem volt különb attól, mint amikor először láttam.

- Nem – cicás mosolya újra előbukkant, ahogy szemeiben egy halvány csillogás is megjelent. Talán csak odaképzeltem, de pontosan így láttam. – Nem tudtam, mit mondhatnék, aztán hazamentem, mielőtt bementem volna, de most mégis itt vagyok. Láttam, hogy elől már nem világít semmi, így gondoltam, teszek egy próbát, hátha még utolérlek. 

- Holnap is visszajöhettél volna – mondtam.

- Igaz, de talán nem maradt volna addigra merszem.

- Cserébe nem rémültem volna meg és most nem azon gondolkodnék, hogy vajon tényleg egy sorozatgyilkos vagy-e, aki ezzel a dumával szedi össze az áldozatait – mondtam, bár én sem gondoltam komolyan. Újra nevetett. Tetszett ahogy nevet, igazán jól állt neki. 

- Ezt csak egy módon derítheted ki – mondta. – Hazakísérlek.

- Na, pontosan ez az a duma, amit minden sorozatgyilkos mondana. Megtudod, hol lakom és később betörsz – viccelődtem. – Kísérj haza... - tettem pár lépést, hogy ő is elinduljon. 

- Majd legközelebb nem hozom rád a frászt.

- Azt megköszönném. Ha legközelebb bejössz a kávézóba, talán meghívlak a kedvenc americanódra.

- Látom, figyelsz a vendégekre – fordította felém a fejét.

- Nem mindenkire, csak aki felkelti a kíváncsiságom.

A hó hatalmas pihékben hullott ránk, másodpercekig elidőzve a testünk bármely pontján. Már annyira nem is éreztem a hideget, sőt olyannyira nem éreztem sem a hideget, sem az idő múlását, hogy csak pirkadatkor kerültem ágyba. 

A tél első havával együtt egy valódi csoda sétált be az ajtómon, és azóta minden télen, ugyanazon a napon, szinte percre pontosan Jisoo besétál a kis kávézó ajtaján, Leül a szokásos asztalához és én kérdés nélkül viszem neki a forró americanót.