Nem kívántam soha azt, hogy minden egy varázsütésre megváltozzon. Azt, hogy a problémáim egy pillanat alatt tűnjenek el. Mindent meg tudtam oldani és mindennel meg tudtam bírkózni, most mégis itt ülök a saját kis birodalmamban és magányosan hullajtom a könnyeimet. Hah...legalább lesz miből újabb dalokat írnom. Egy dalt arról a párosról akiknek a látványa is fájdalommal tölt el, arról a személyről aki miatt azzá váltam aki vagyok, arról a személyről akit a leginkább gyűlölök ezen a világon és arról az emberről aki mindezt átélte. A nevem Lee JiHoon és ez az én tragikomédiám története.
Emlékszem a pillanatra amikor először másképp tekintettem Seungcheol-ra. Ugyan olyan nap volt, mint a többi, keményen dolgoztunk hajnalokig és én, mint mindig egyedül dolgoztam a stúdiómban. A csend már frusztrált, legalábbis amennyire csendnek volt nevezhető az, hogy már vagy nyolc órája a gép zúgásán, a hangszer hangjain és az én megszokottan csengő hangomon kívül más nem hallatszott.
- Woozi... - két kar fonódott a nyakam köré és enyhén éreztem parfümje illatát ami keveredett a fogkrém ismerős mentolos illatával.
- Seungcheol miért nem alszol még? -kérdeztem, de halványan elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy vendégül láthatom a kis birodalmamban, a kezemet egy pillanatig pihentettem csak a kézfején, majd visszaejtettem az ölembe.
- Aggódtam érted, tudod te egyáltalán mennyi az idő? - a hangja nyugalommal tölött el és éreztem azt a furcsa érzést, mintha a szívem összeszorulhatna a hangjától. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés. Úgy éreztem, mintha azok a karok amik most az én nyakam köré fonódnak, gyengéden simogathatnák a szívemet is.
- Talán négy vagy fél öt. - válaszoltam. - Ti is eddig edzettetek nem? -kérdeztem és egy kicsit bűnösnek is éreztem magam, hogy ma nem voltam ott.
- Nem, már mindenki alszik úgy egy órája. - a kezei finoman masszírozni kezdték a vállamat a kapucnis pulcsimon keresztül. Kihúztam magam az eddigi görnyedt testartásomból és egy jóleső apró nyögés hagyta el a számat. Hallottam, ahogy halkan felkuncog erre a megnyilvánulásomra, az arcomat halvány pír öntötte el és próbáltam témát keresni, amivel elterelhetem a figyelmét.
- De, ha mindenki alszik, te miért nem? - fordultam felé, a szék hangosan ellenkezett a mozdulatomra.
- Mondtam, aggódtam érted. - mosolyodott el. Én felnéztem rá a lámpa vakító fényénél és ekkor éreztem először azokat a pillangókat a gyomromban, amikről eddig csak másoktól hallottam.
- Értem? - kérdeztem vissza. Csak bólintott és leült az üresen hagyott székbe.
- Gyere aludni. -mondta és összeborzolta a hajam - Majd holnap befejezed, neked is szükséged van pihenésre és evésre. Mikor ettél utoljára?
- Nem tudom, pár órája. - mondtam és valóban nem emlékeztem már arra, mikor is ettem utoljára.
- Valószínűleg még a reggelid lehetett az utolsó. - sóhajtott. - Kijössz enni vagy én hozzam ide? -a hangja komoly volt és én nem akartam neki ellent mondani, azt sem akartam, hogy tehernek érezze azt, hogy rám kell figyelnie.
- Menjünk. -mondtam, elmentettem amin éppen dolgoztam és kikapcsoltam a gépet. Hirtelen csend telepedett az egész szobára. Megdörzsöltem a szemeim aztán követtem Seungcheolt a konyhába.
- Mit szeretnél enni? - kérdezte - Sajnos csak azok vannak amiket a többiek meghagytak.
- Bármi jó, nem is érzem igazán éhesnek magam. -feleltem.
- Ne nevettess. - Leültem az egyik székbe és megvártam amíg elém pakolja az újramelegített ételeket.
- Te nem eszel? -kérdeztem, de úgyis tudtam a választ, így viszont nem éreztem jól magam, hogy egyedül kell ennem, ő pedig engem figyel. Ha belegondolok az elmúlt időszakban nem igazán ettem a többiekkel. Időnként valaki behozott nekem valamit vagy bekaptam valamit mielőtt bezárkóztam volna a stúdióba.
- Tessék. -nyújtott felém egy falatot és arra várt, hogy elfogadjam - Csak azért, hogy ne érezd rosszul magad, mert én nem eszek. -Nehezen, de rávettem magam, hogy hagyjam, hogy megetessen, amit ő a mosolyával díjazott. - Gyorsan kell enned és utána pihenned. - bólintottam, majd elfogadtam tőle egy újabb falat ételt.
Vicces ha belegondolok, hogy ekkor azt hittem, hogy talán még valami lehet is közöttünk. Egyre több időt töltött velem együtt, apró, de számomra annál jelentőségteljesebb tettei voltak felém. Amikor tehette a közelemben volt és gondoskodott rólam, de idővel rá kellett jönnöm arra, hogy ez semmi más csak kötelesség a részéről. Idővel...pontosabban akkor, amikor véletlen rájöttem arra, amit soha az ég világon nem szerettem volna kideríteni. Hajnal volt, Coups nem jött be hozzám aznap úgy ahogy általában tette. Csak a mosdót akartam használni, csak egy forró zuhanyt szerettem volna venni, aztán aludni, semmi mást.
-Seungcheol, biztos vagy ebben? - hallottam meg Jeonghan hangját, talán ezer közül is megismerném azt a hangot. Még épp takarásban voltam, nem akartam én kihallgatni őket, de a lábaim nem vittek tovább. Mintha hírtelen tonnányi súly került volna rájuk, képtelen voltam mozdulni. Mintha az agyam már tudta volna, hogy valami olyat fog hallani amitől a szenvedés égető tüze fog felemészteni, a testem viszont képtelen volt követni az utasításait.
- Egy dologban vagyok biztos, abban, hogy szeretlek. - Hyung hangja tele volt szenvedéllyel és meggyőződéssel. A lábaim összecsuklottak, pillanatok alatt kerültem a földre és hang nélkül zokogtam. A vállaim rázkódtak egyik kezemmel a számat takartam el, próbáltam minél kevesebb hangot kiadni a másikkal pedig a földet támasztottam, mintha attól félnék, hogy még ennél lejjebre is zuhanhatok. Mégis hova zuhanhatnék amikor épp a pokol kellős közepén szenvedtem. Lépteket halottam és az egyetlen amit tudtam, hogy így senki nem láthat meg. Senki nem tudhatja meg, hogy valaha is szerelmes voltam Choi Seungcheol-ba. Senki nem tudhatja meg, hogy az az apró kártyavár amiről azt hittem közösen egyre erősebbé építhetjük majd, azt maga az ördög döntötte romjaiba.
Így kerültem ide, ebbe a tragikomikus történetbe, amiről mindenki tudja, hogy én vagyok főszereplője. A könnyeim szakadatlanul folytak végig az arcomon, amit a pulóverem ujjával próbáltam letörölni, de hasztalan. Az ajtót bezártam, egy árva villany sem égett, csak én voltam, a nevetséges főszereplő aki azt hitte, hogy lehet annyira fontos valakinek, mint amennyire az a valaki fontos neki. Ott aludtam el a studió asztalán és reggel bedagadt szemekkel keltem.
- Egész éjszaka a stúdióban voltál? - kérdezte Hoshi, én pedig csak bólintottam. Mindannyian betudták annak a szemeim vörösségét és dagadságát, hogy dolgoztam.
- Pihenned is kellene, ezzel csak túlhajtod magad. - Yoon Jeonghan, hogy jössz te ahhoz, hogy nekem tanácsokat osztogass. Legszívesebben elküldtem volna meleg éghajlatokra, de nem tehettem. Nem tehettem, mert soha senkinek nem mondtam el, hogy szeretem Őt. Hát honnan tudhatta volna.
A napok teltek és én a háttérből figyeltem, jobban mondva nem figyeltem. Azok az apró összenézések, azok a lopott érintések és mosolyok. Nem bírtam őket elviselni, próbáltam úgy tenni, mintha nem lennének. Ahányszor csak megérintette őt, ahányszor hozzá szólt vagy rámosolygott egyre nagyobbá vált a gyűlöletem Jeonghan iránt. Mi ő ami én nem vagyok. Mi vagyok én egyáltalán? Versenyezhetek egyáltalán vele? Mit szeret benne?
Próbáltam kerülni őket, mind Jeonghant, mind azt az embert aki a szívem fájdalmának középpontja volt. Minél kevesebbet kell velük egy légtérben lennem annál egyszerűbb, idővel ha majd már elfelejtem azt a bizonyos érzést. Azt amit akkor érzek ahányszor meglátom Seungcheolt és azt az érzést amit akkor érzek, amikor meglátom őket együtt, talán akkor, de csak is akkor újra képes leszek úgy viselkedni, mint azelőtt.
Addig is, éjszakánként dagadtra sírom szemeim, miközben próbálok használható munkát végezni. Nem éreztem, hogy a testem ellenkezne és úgy éreztem az a legjobb ha a munkába temetkezem. Napközben az előírt beosztásunkat végeztük, késő délután tánc próbánk vagy ének próbánk volt este pedig amint lehetőségem nyúlt bezárkóztam a saját kis burkomba. Ritkán ha eszembejutott ettem valamit vagy akkor amikor valamelyik tag behozott valamit. Nem akartam elhagyni a saját burkomat, utáltam amikor a nap felkelt, mert újra egy álarcot kellett magamra erőltetnem és az egyetlen ami éltetett azok a Caratok voltak, akik minden alkalommal mosolyogva fogadtak minket, akikről tudtam, hogy támogatnak minket és akiket úgy éreztem nem hagyhatok cserben.
- Jól vagy? -kérdezte Vernon, az egyik fellépésünk előtt.
- Persze. -mosolyogtam, de valójában már rettenetesen szédültem. Negyvennyolc óra alatt talán négy órát aludhattam és a testem csak úgy fel akarta adni a harcot, amit én semmiképpen nem engedhettem meg magamnak. Csak egy dalról volt szó aztán mehetek vissza a saját kis burkomba, talán még alhatok is pár órácskát az asztalomon.
- Nem nézel ki túl jól...minden rendben? - aggódott, mire mindenki rám kezdett el figyelni.
- Mondtam, hogy minden rendben. - förmedtem rá, pedig nem akartam, tudtam, hogy csak jószándékból kérdezte. A tekintetem találkozott egy pillanatra Seungcheol tekintetével, amiből aggódást és tehetetlenséget tudtam kiolvasni.
Ekkor szóltak, hogy mi jövünk. A tömeg őrjöngött mi pedig az egyik legjobb formánkat, hoztuk bár a hangom meg-megremegett a fáradságtól. Aztán csak arra emlékszem, hogy a lépcsőn tartok lefelé a backstage felé, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot és elsötétült előttem minden. Az utolsó emlékem két erős kéz ami megtart és egy mellkas aminek olyan illata van, amit már nagyon régen hiányoltam.
Egy klórszagú teremben kelltem fel, valamelyik kórház magán osztályán.
- Jihoon... - amikor kinyitottam a szemem Hyung arcát láttam
- Szia. -mondtam, bár a torkom teljesen ki volt száradva
- Még egyszer ne merj így megrémiszteni. - mondta, nem volt harag a hangjában inkább aggodalom.
- Minden rendben, csak elfáradtam. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. A gépek egyenletes csipogása kissé bántotta a fülemet. - Mióta vagyok itt? -kérdeztem
- Egy napja, infúzióra kötöttek. Azt mondták teljesen ki vagy száradva és legalább huszonnégy órája nem ettél semmit. Miért nem vigyázol magadra?! Semmi sem lehet ennél fontosabb. -mondta.
- Ne aggódj értem. Tudok magamra vigyázni, inkább aggódj Jeonghan miatt. - elfordultam tőle és újra lecsuktam a szemeimet. Úgy éreztem, hogy még napokat bírnék aludni és éreztem azt is ahogy a könnyek csípik a szemeim.
Nem tartottak bent, csak másnap reggelig. Mindenki boldog volt, hogy hazamehettem, kivéve engem. Mindenki aggódott értem, de azt akartam, hogy csak egy ember aggódjon igazán értem.
Aznap erősen esett az eső, engem pedig nem hagytak dolgozni úgy döntöttem, hogy egy esernyő kiséretében sétálok egyet. Minden csurom víz volt, mert már órák óta esett én pedig a saját gondolataimba merülve tébláboltam odakint. Nem tudtam, mit is akarok, miért jöttem ki csak azt tudtam, hogy odabent nem akarok lenni.
- Jihoon! - a hang a hátam mögül jött. A szívem újra gyorsabban kezdett verni, mint mindig amikor ő a közelemben van.
- Coups?! Miért nem hoztál esernyőt? -kérdeztem, felé siettem bár magamtól nem tudtam fölé tartani az esernyőt. Talán már hasztalan is lett volna, mert midene csurom víz volt.
- Miért mondtad azt? -kérdezte, de nem értettem.
- Mit?
- Azt, hogy aggódjak Jeonghan miatt.
- Mert érte kell, hogy aggódj. -válaszoltam és lesütöttem a szemeim.
- Nem értelek Jihoon, egy idő után kerülni kezdtél, soha sehova nem akartál velünk jönni. Aztán ez is. Miért kellene nekem jobban aggódnom bárkiért is, mint érted?!
A szemeim könnybe lábadtak és már képtelen voltam újra visszatartani őket előtte.
- Hallottam! Mindent hallottam! -kiabáltam - Tudom, hogy szerelmes vagy belé és tudod mit én is beléd és képtelen vagyok elviselni. Igen! A munkába temetkeztem és nem, nem érdekel az sem ha újra összeesek csak titeket ne lássalak együtt! - zokogtam és a zokogásommal az eső is erősebbé vált. Nem láttam semmit a könnyeimtől, de nem is akartam. Az esernyő kiesett a kezemből, ahogy mindkét kezemmel az arcomat próbáltam eltakarni, de ez sem érdekelt. Nem tudtam, mihez fogok innentől kezdeni, hiszen biztos voltam benne, hogy nem tudunk majd ugyanúgy viselkedni.
Csak azt éreztem, ahogy a csuklómat átfonják az ujjai, maga felé fordít és én a mellkasába ütközök.
- Bolond vagy. - mondta, a szája a fülem mellett volt, ahogy a karjaival szorosan ölelt magához. - Nem vagyok szerelmes belé. Neked akartam, szerelmet vallani, de nem tudtam hogyan. Jeonghan csak az a barát akire mindenben számíthatok. - A zokogásom még a lehetetlennék is jobban felerősödött. - Segített, hogy mit mondhatnék, hogy mi az amit esetleg te mondhatsz.
- Hazudsz! - próbáltam elhúzódni tőle, de nem tudtam.
- Nem...nem volt időm bevallani, mert kerülni kedtél, azt hittem rájöttél és nem akarod, hogy a közeledben legyek. Azt hittem megutáltál Jihoon. Azt hittem elveszítettelek. - Az eső folyamatosan áztatott minket, de nem tudtam ezzel foglalkozni, nem hittem a füleimnek. Úgy éreztem, mintha még mindig ott feküdnék eszméletlenül a kórházban és életem leggyönyörűbb álmát élném.
-Szeretlek, Lee Jihoon és soha nem is szerettem mást. - mondta. A kezeim körülfonták őt, de a könnyeim még mindig folytak. - Nézz rám. -kért, miközben a kezével az állam alá nyúlt, hogy komolyan meg is tegyem. - Szeretlek. -mosolyodott el a szívem pedig egy hatalmasat dobbant.
Az a nap volt életem legcsodásabb napja. Bent miután átöltöztünk, a kezembe nyomott egy törölközőt, de amikor látta, hogy lassan reagálok és nem szárítom meg vele a hajam, elvette tőlem és ő kezdte el törölgetni. Az ő fején is volt egy törölköző amiért pedig én nyúltam. Viccesnek tűnhetett kívülről, ahogy egymás haját próbáljuk megszárítani egy-egy hatalmas mosolyal az arcunkon és természetesen az én rózsaszín pírral tarkított arcommal. Lehajtottam a fejemet zavaromban.
- Jihoon...- nyúlt az állam alá.
- Hmm? - néztem rá.
- Szeretlek. -mondta és az ajkait finoman az enyémhez érintette. Egy rövid csók volt életem első csókja, de annál édesebb.
Talán mégsem vagyok annyira tragikus szereplő. Komikus? Igen az vagyok, valamilyen szinten. Hiszen saját magamat kevertem bajba a saját gondolataimmal. Egy dolgot biztosan megtanultam; soha semmi nem az aminek tűnik és ami annak tűnik ami nem is az, az mégis az ami.
