Suddenly |SVT JiCheolHan|

Nem kívántam soha azt, hogy minden egy varázsütésre megváltozzon. Azt, hogy a problémáim egy pillanat alatt tűnjenek el. Mindent meg tudtam oldani és mindennel meg tudtam bírkózni, most mégis itt ülök a saját kis birodalmamban és magányosan hullajtom a könnyeimet. Hah...legalább lesz miből újabb dalokat írnom. Egy dalt arról a párosról akiknek a látványa is fájdalommal tölt el, arról a személyről aki miatt azzá váltam aki vagyok, arról a személyről akit a leginkább gyűlölök ezen a világon és arról az emberről aki mindezt átélte. A nevem Lee JiHoon és ez az én tragikomédiám története.

Emlékszem a pillanatra amikor először másképp tekintettem Seungcheol-ra. Ugyan olyan nap volt, mint a többi, keményen dolgoztunk hajnalokig és én, mint mindig egyedül dolgoztam a stúdiómban. A csend már frusztrált, legalábbis amennyire csendnek volt nevezhető az, hogy már vagy nyolc órája a gép zúgásán, a hangszer hangjain és az én megszokottan csengő hangomon kívül más nem hallatszott.

- Woozi... - két kar fonódott a nyakam köré és enyhén éreztem parfümje illatát ami keveredett a fogkrém ismerős mentolos illatával.

- Seungcheol miért nem alszol még? -kérdeztem, de halványan elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy vendégül láthatom a kis birodalmamban, a kezemet egy pillanatig pihentettem csak a kézfején, majd visszaejtettem az ölembe.

- Aggódtam érted, tudod te egyáltalán mennyi az idő? - a hangja nyugalommal tölött el és éreztem azt a furcsa érzést, mintha a szívem összeszorulhatna a hangjától. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés. Úgy éreztem, mintha azok a karok amik most az én nyakam köré fonódnak, gyengéden simogathatnák a szívemet is.

- Talán négy vagy fél öt. - válaszoltam. - Ti is eddig edzettetek nem? -kérdeztem és egy kicsit bűnösnek is éreztem magam, hogy ma nem voltam ott.

- Nem, már mindenki alszik úgy egy órája. - a kezei finoman masszírozni kezdték a vállamat a kapucnis pulcsimon keresztül. Kihúztam magam az eddigi görnyedt testartásomból és egy jóleső apró nyögés hagyta el a számat. Hallottam, ahogy halkan felkuncog erre a megnyilvánulásomra, az arcomat halvány pír öntötte el és próbáltam témát keresni, amivel elterelhetem a figyelmét.

- De, ha mindenki alszik, te miért nem? - fordultam felé, a szék hangosan ellenkezett a mozdulatomra.

- Mondtam, aggódtam érted. - mosolyodott el. Én felnéztem rá a lámpa vakító fényénél és ekkor éreztem először azokat a pillangókat a gyomromban, amikről eddig csak másoktól hallottam.

- Értem? - kérdeztem vissza. Csak bólintott és leült az üresen hagyott székbe.

- Gyere aludni. -mondta és összeborzolta a hajam - Majd holnap befejezed, neked is szükséged van pihenésre és evésre. Mikor ettél utoljára?

- Nem tudom, pár órája. - mondtam és valóban nem emlékeztem már arra, mikor is ettem utoljára.

- Valószínűleg még a reggelid lehetett az utolsó. - sóhajtott. - Kijössz enni vagy én hozzam ide? -a hangja komoly volt és én nem akartam neki ellent mondani, azt sem akartam, hogy tehernek érezze azt, hogy rám kell figyelnie.

- Menjünk. -mondtam, elmentettem amin éppen dolgoztam és kikapcsoltam a gépet. Hirtelen csend telepedett az egész szobára. Megdörzsöltem a szemeim aztán követtem Seungcheolt a konyhába.

- Mit szeretnél enni? - kérdezte - Sajnos csak azok vannak amiket a többiek meghagytak.

- Bármi jó, nem is érzem igazán éhesnek magam. -feleltem.

- Ne nevettess. - Leültem az egyik székbe és megvártam amíg elém pakolja az újramelegített ételeket.

- Te nem eszel? -kérdeztem, de úgyis tudtam a választ, így viszont nem éreztem jól magam, hogy egyedül kell ennem, ő pedig engem figyel. Ha belegondolok az elmúlt időszakban nem igazán ettem a többiekkel. Időnként valaki behozott nekem valamit vagy bekaptam valamit mielőtt bezárkóztam volna a stúdióba.

- Tessék. -nyújtott felém egy falatot és arra várt, hogy elfogadjam - Csak azért, hogy ne érezd rosszul magad, mert én nem eszek. -Nehezen, de rávettem magam, hogy hagyjam, hogy megetessen, amit ő a mosolyával díjazott. - Gyorsan kell enned és utána pihenned. - bólintottam, majd elfogadtam tőle egy újabb falat ételt.

Vicces ha belegondolok, hogy ekkor azt hittem, hogy talán még valami lehet is közöttünk. Egyre több időt töltött velem együtt, apró, de számomra annál jelentőségteljesebb tettei voltak felém. Amikor tehette a közelemben volt és gondoskodott rólam, de idővel rá kellett jönnöm arra, hogy ez semmi más csak kötelesség a részéről. Idővel...pontosabban akkor, amikor véletlen rájöttem arra, amit soha az ég világon nem szerettem volna kideríteni. Hajnal volt, Coups nem jött be hozzám aznap úgy ahogy általában tette. Csak a mosdót akartam használni, csak egy forró zuhanyt szerettem volna venni, aztán aludni, semmi mást.

-Seungcheol, biztos vagy ebben? - hallottam meg Jeonghan hangját, talán ezer közül is megismerném azt a hangot. Még épp takarásban voltam, nem akartam én kihallgatni őket, de a lábaim nem vittek tovább. Mintha hírtelen tonnányi súly került volna rájuk, képtelen voltam mozdulni. Mintha az agyam már tudta volna, hogy valami olyat fog hallani amitől a szenvedés égető tüze fog felemészteni, a testem viszont képtelen volt követni az utasításait.

- Egy dologban vagyok biztos, abban, hogy szeretlek. - Hyung hangja tele volt szenvedéllyel és meggyőződéssel. A lábaim összecsuklottak, pillanatok alatt kerültem a földre és hang nélkül zokogtam. A vállaim rázkódtak egyik kezemmel a számat takartam el, próbáltam minél kevesebb hangot kiadni a másikkal pedig a földet támasztottam, mintha attól félnék, hogy még ennél lejjebre is zuhanhatok. Mégis hova zuhanhatnék amikor épp a pokol kellős közepén szenvedtem. Lépteket halottam és az egyetlen amit tudtam, hogy így senki nem láthat meg. Senki nem tudhatja meg, hogy valaha is szerelmes voltam Choi Seungcheol-ba. Senki nem tudhatja meg, hogy az az apró kártyavár amiről azt hittem közösen egyre erősebbé építhetjük majd, azt maga az ördög döntötte romjaiba.

Így kerültem ide,  ebbe a tragikomikus történetbe, amiről mindenki tudja, hogy én vagyok  főszereplője. A könnyeim szakadatlanul folytak végig az arcomon, amit a pulóverem ujjával próbáltam letörölni, de hasztalan. Az ajtót bezártam, egy árva villany sem égett, csak én voltam, a nevetséges főszereplő aki azt hitte, hogy lehet annyira fontos valakinek, mint amennyire az a valaki fontos neki. Ott aludtam el a studió asztalán és reggel bedagadt szemekkel keltem.

- Egész éjszaka a stúdióban voltál? - kérdezte Hoshi, én pedig csak bólintottam. Mindannyian betudták annak a szemeim vörösségét és dagadságát, hogy dolgoztam.

- Pihenned is kellene, ezzel csak túlhajtod magad. - Yoon Jeonghan, hogy jössz te ahhoz, hogy nekem tanácsokat osztogass. Legszívesebben elküldtem volna meleg éghajlatokra, de nem tehettem. Nem tehettem, mert soha senkinek nem mondtam el, hogy szeretem Őt. Hát honnan tudhatta volna.

A napok teltek és én a háttérből figyeltem, jobban mondva nem figyeltem. Azok az apró összenézések, azok a lopott érintések és mosolyok. Nem bírtam őket elviselni, próbáltam úgy tenni, mintha nem lennének. Ahányszor csak megérintette őt, ahányszor hozzá szólt vagy rámosolygott egyre nagyobbá vált a gyűlöletem Jeonghan iránt. Mi ő ami én nem vagyok. Mi vagyok én egyáltalán? Versenyezhetek egyáltalán vele? Mit szeret benne?

Próbáltam kerülni őket, mind Jeonghant, mind azt az embert aki a szívem fájdalmának középpontja volt. Minél kevesebbet kell velük egy légtérben lennem annál egyszerűbb, idővel ha majd már elfelejtem azt a bizonyos érzést. Azt amit akkor érzek ahányszor meglátom Seungcheolt és azt az érzést amit akkor érzek, amikor meglátom őket együtt, talán akkor, de csak is akkor újra képes leszek úgy viselkedni, mint azelőtt.

Addig is, éjszakánként dagadtra sírom szemeim, miközben próbálok használható munkát végezni. Nem éreztem, hogy a testem ellenkezne és úgy éreztem az a legjobb ha a munkába temetkezem. Napközben az előírt beosztásunkat végeztük, késő délután tánc próbánk vagy ének próbánk volt este pedig amint lehetőségem nyúlt bezárkóztam a saját kis burkomba. Ritkán ha eszembejutott ettem valamit vagy akkor amikor valamelyik tag behozott valamit. Nem akartam elhagyni a saját burkomat, utáltam amikor a nap felkelt, mert újra egy álarcot kellett magamra erőltetnem és az egyetlen ami éltetett azok a Caratok voltak, akik minden alkalommal mosolyogva fogadtak minket, akikről tudtam, hogy támogatnak minket és akiket úgy éreztem nem hagyhatok cserben.

- Jól vagy? -kérdezte Vernon, az egyik fellépésünk előtt.

- Persze. -mosolyogtam, de valójában már rettenetesen szédültem. Negyvennyolc óra alatt talán négy órát aludhattam és a testem csak úgy fel akarta adni a harcot, amit én semmiképpen nem engedhettem meg magamnak. Csak egy dalról volt szó aztán mehetek vissza a saját kis burkomba, talán még alhatok is pár órácskát az asztalomon.

- Nem nézel ki túl jól...minden rendben? - aggódott, mire mindenki rám kezdett el figyelni.

- Mondtam, hogy minden rendben. - förmedtem rá, pedig nem akartam, tudtam, hogy csak jószándékból kérdezte. A tekintetem találkozott egy pillanatra Seungcheol tekintetével, amiből aggódást és tehetetlenséget tudtam kiolvasni.

Ekkor szóltak, hogy mi jövünk. A tömeg őrjöngött mi pedig az egyik legjobb formánkat, hoztuk bár a hangom meg-megremegett a fáradságtól. Aztán csak arra emlékszem, hogy a lépcsőn tartok lefelé a backstage felé, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot és elsötétült előttem minden. Az utolsó emlékem két erős kéz ami megtart és egy mellkas aminek olyan illata van, amit már nagyon régen hiányoltam.

Egy klórszagú teremben kelltem fel, valamelyik kórház magán osztályán.

- Jihoon... - amikor kinyitottam a szemem Hyung arcát láttam

- Szia. -mondtam, bár a torkom teljesen ki volt száradva

- Még egyszer ne merj így megrémiszteni. - mondta, nem volt harag a hangjában inkább aggodalom.

- Minden rendben, csak elfáradtam. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. A gépek egyenletes csipogása kissé bántotta a fülemet. - Mióta vagyok itt? -kérdeztem

- Egy napja, infúzióra kötöttek. Azt mondták teljesen ki vagy száradva és legalább huszonnégy órája nem ettél semmit. Miért nem vigyázol magadra?! Semmi sem lehet ennél fontosabb. -mondta.

- Ne aggódj értem. Tudok magamra vigyázni, inkább aggódj Jeonghan miatt. - elfordultam tőle és újra lecsuktam a szemeimet. Úgy éreztem, hogy még napokat bírnék aludni és éreztem azt is ahogy a könnyek csípik a szemeim.

Nem tartottak bent, csak másnap reggelig. Mindenki boldog volt, hogy hazamehettem, kivéve engem. Mindenki aggódott értem, de azt akartam, hogy csak egy ember aggódjon igazán értem.

Aznap erősen esett az eső, engem pedig nem hagytak dolgozni úgy döntöttem, hogy egy esernyő kiséretében sétálok egyet. Minden csurom víz volt, mert már órák óta esett én pedig a saját gondolataimba merülve tébláboltam odakint. Nem tudtam, mit is akarok, miért jöttem ki csak azt tudtam, hogy odabent nem akarok lenni.

- Jihoon! - a hang a hátam mögül jött. A szívem újra gyorsabban kezdett verni, mint mindig amikor ő a közelemben van.

- Coups?! Miért nem hoztál esernyőt? -kérdeztem, felé siettem bár magamtól nem tudtam fölé tartani az esernyőt. Talán már hasztalan is lett volna, mert midene csurom víz volt.

- Miért mondtad azt? -kérdezte, de nem értettem.

- Mit?

- Azt, hogy aggódjak Jeonghan miatt.

- Mert érte kell, hogy aggódj. -válaszoltam és lesütöttem a szemeim.

- Nem értelek Jihoon, egy idő után kerülni kezdtél, soha sehova nem akartál velünk jönni. Aztán ez is. Miért kellene nekem jobban aggódnom bárkiért is, mint érted?!

A szemeim könnybe lábadtak és már képtelen voltam újra visszatartani őket előtte.

- Hallottam! Mindent hallottam! -kiabáltam - Tudom, hogy szerelmes vagy belé és tudod mit én is beléd és képtelen vagyok elviselni. Igen! A munkába temetkeztem és nem, nem érdekel az sem ha újra összeesek csak titeket ne lássalak együtt! - zokogtam és a zokogásommal az eső is erősebbé vált. Nem láttam semmit a könnyeimtől, de nem is akartam. Az esernyő kiesett a kezemből, ahogy mindkét kezemmel az arcomat próbáltam eltakarni, de ez sem érdekelt. Nem tudtam, mihez fogok innentől kezdeni, hiszen biztos voltam benne, hogy nem tudunk majd ugyanúgy viselkedni.

Csak azt éreztem, ahogy a csuklómat átfonják az ujjai, maga felé fordít és én a mellkasába ütközök.

- Bolond vagy. - mondta, a szája a fülem mellett volt, ahogy a karjaival szorosan ölelt magához. - Nem vagyok szerelmes belé. Neked akartam, szerelmet vallani, de nem tudtam hogyan. Jeonghan csak az a barát akire mindenben számíthatok. - A zokogásom még a lehetetlennék is jobban felerősödött. - Segített, hogy mit mondhatnék, hogy mi az amit esetleg te mondhatsz.

- Hazudsz! - próbáltam elhúzódni tőle, de nem tudtam.

- Nem...nem volt időm bevallani, mert kerülni kedtél, azt hittem rájöttél és nem akarod, hogy a közeledben legyek. Azt hittem megutáltál Jihoon. Azt hittem elveszítettelek. - Az eső folyamatosan áztatott minket, de nem tudtam ezzel foglalkozni, nem hittem a füleimnek. Úgy éreztem, mintha még mindig ott feküdnék eszméletlenül a kórházban és életem leggyönyörűbb álmát élném.

-Szeretlek, Lee Jihoon és soha nem is szerettem mást. - mondta. A kezeim körülfonták őt, de a könnyeim még mindig folytak.  - Nézz rám. -kért, miközben a kezével az állam alá nyúlt, hogy komolyan meg is tegyem. - Szeretlek. -mosolyodott el a szívem pedig egy hatalmasat dobbant.

 Az a nap volt életem legcsodásabb napja. Bent miután átöltöztünk, a kezembe nyomott egy törölközőt, de amikor látta, hogy lassan reagálok és nem szárítom meg vele a hajam, elvette tőlem és ő kezdte el törölgetni. Az ő fején is volt egy törölköző amiért pedig én nyúltam. Viccesnek tűnhetett kívülről, ahogy egymás haját próbáljuk megszárítani egy-egy hatalmas mosolyal az arcunkon és természetesen az én rózsaszín pírral tarkított arcommal. Lehajtottam a fejemet zavaromban.

- Jihoon...- nyúlt az állam alá.

- Hmm? - néztem rá.

- Szeretlek. -mondta és az ajkait finoman az enyémhez érintette. Egy rövid csók volt életem első csókja, de annál édesebb.

Talán mégsem vagyok annyira tragikus szereplő. Komikus? Igen az vagyok, valamilyen szinten. Hiszen saját magamat kevertem bajba a saját gondolataimmal. Egy dolgot biztosan megtanultam; soha semmi nem az aminek tűnik és ami annak tűnik ami nem is az, az mégis az ami.

If I were in your shoes |Hoshi (Svt) x Jungkook (Bts)|

Ezt a történetet egy számomra kedves személy írta, remélem tetszeni fog nektek és hagytok egy kis üzenetet^^

Ideges voltam. Azt hiszem utoljára az első élő fellépésünk előtt voltam ennyire berezelve. Próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi értelme annak ha most meghátrálok. Tízezrek előtt lépek fel rendszeresen, és én egy randi miatt vagyok kiakadva. Igen, jól hallottátok. Egy randi. Annak ellenére, hogy hónapok óta találkozgatunk a hivatalos szó megrémiszt. Sose beszéltünk róla, hogy bármi is lenne köztünk, és ez nekem így megfelelt. Nem mondom, hogy nem akadtak néha furcsa gondolataim vele kapcsolatban, de sikerült elnyomnom. Nem vagyok az a fajta ember, aki feladná a barátságot egy olyan dologért, ami talán nem is működik. De úgy néz ki, ő megtette.

Tegnap történt, amikor velem volt Dino, Minghao na meg persze Jun is. Épp a kedvenc helyünkre tartottunk, hogy jól teletömjük magunkat, amikor csörgött a telefonom.

- Igen? – szóltam bele.

- Hyung, én vagyok az, Kookie. Van kedved találkozni? Beülhetnénk valahova enni.

- Van hívás azonosítom, Jungkook. Tudom, hogy te vagy az. – forgattam a szemeim.

- Oh, igazad van. – nevetett idegesen. Mi van ezzel a gyerekkel? – Szóval, van kedved?

- Épp mi is enni készülünk a srácokkal. Csatlakozhatnál. – pislogtam a többiekre, és ők bólogattak egyetértésük jeléül. Kis szünet következett a vonal másik végén. Akadozva szólalt meg.

- A-akkor mindegy. Nem szeretnék zavarni. Majd találkozunk legközelebb.

- Jungkook, most mondtam, hogy csatlakozhatsz. Egyáltalán nem zavarsz. Már milliószor ettél együtt velünk.

- Nem, tényleg. Inkább rendelek pizzát. Majd találkozunk legközelebb. – Megszakította a hívást. Bosszúsan néztem a telefonra, és nagyot sóhajtottam. Már megint mi a franc történt, hogy ilyen furán viselkedik? Gyorsan átgondoltam a dolgokat, majd a srácok felé fordultam.

- Menjetek előre, jó? Akadt egy kis dolgom, de később csatlakozom hozzátok. Rendeljetek amit akartok, ma én állom. – Tudtam, hogy ez az aduász. Átadtam a kártyámat amit a srácok ujjongva fogadtak, és indultak tovább, míg én irányt váltottam és megszaporáztam a lépteimet.

Síri csend volt a Bangtan dorm-ja előtt, csak a TV fénye szűrődött át az ablakon. Egy gondolat férkőzött a fejembe. Talán a többiek elmentek, és Kookie egyedül maradt? Miután a 4. csengőre se reagált senki, elővettem a telefonom, és már indítottam is a hívást. Már majdnem letettem, amikor végre álmosan beleszólt.

- Igen?

- Nyisd ki az ajtót!

- Tessék?

- Mondom, nyisd ki az ajtót! Épp halálra készülök fagyni. Mi az isten van a csengőtökkel? – a vonal másik végén csend volt, majd egy halk baszki hagyta el a száját. Ezen elkuncogtam magam, de annyira el volt foglalva azzal, hogy kinyissa a zárat, hogy nem hallhatta. Már a bejárat túloldaláról hallottam, ahogy rohan az ajtóhoz. A telefont még mindig a fülemhez tartva mosolyodtam el, amikor megláttam szanaszéjjel álló haját, és a párna nyomát az arcán. Nagy, kerek szemekkel bámult rám, látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni a dolgokat. Kinyomtam végre a hívást, és beléptem mellette az ajtón. Épp a cipőmet vettem le, amikor megtalálta a hangját.

- Hyung, mit csinálsz itt? Azt hittem, hogy a fiúkkal vagy.

- Hát már nem. Miután olyan furcsa voltál a telefonba, úgy döntöttem, hogy megnézem mi van veled. –Idegesen pillantott rám. Nem szólalt meg, csak nézett rám, és ettől én is nyugtalan lettem. Végignéztem rajta, majd gyorsan elkaptam a tekintetem. Nem volt rajta nadrág. Egy szál pólóban és alsónadrágban nyitott nekem ajtót. Annyira lefoglalt a szokatlan viselkedése, hogy eddig észre se vettem.

- Menj, vegyél fel valamit. Itt megvárlak. – néztem vissza rá. Amikor felfogta, hogy mit mondtam, a füle is elvörösödött. Elszáguldott a szobájába, és nekem az összes energiámat felemésztette az, hogy ne nézzek utána. Mély lélegzetet vettem, majd leültem a kanapéra. Nem volt most időm elemezni a ferde hajlamaimat.

Melegítőnadrágban jött vissza, és kérdés nélkül hozott nekem a hűtőből egy doboz sört. Hm. Túl jól ismer. Nagy szisszenéssel nyitottam ki, és beleittam. Mereven ült le mellém, és én vártam, hogy belekezdjen a mondandójába. A szemem sarkából láttam, hogy engem figyel, de ezt nem adtam tudtára. Már szinte teljesen elfogyott az italom, mire végre megszólalt.

- Hyung, szerettem volna valamit mondani, de nem úgy, hogy a többiek is ott vannak. – a kezeit összekulcsolta, a hangja komoly lett. Kezdtem megijedni.

- Mi történt? Bajba kerültél? Gond van a csapatba? – egy pár percig meg se szólalt, és én kezdtem elveszíteni a türelmem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem segítene, ha idegességemben kiabálnék vele. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, majd kinyúltam, és az állánál fogva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Alsó ajkát beharapta, ami odavonzotta a tekintetem. Egy pillanatra ledermedt ő is, és én is. Rengeteg gondolat átfutott az agyamon, de egyiket se mondhatnám ártatlannak. Pittyent egyet a telefonom, és én összerezzentem. Elvettem kezemet az arcáról, mire ő szinte emberfeletti sebességgel nyúlt utána és zárta markába azt. Meglepődve néztem a szemébe, ami csak úgy lángolt az elszántságtól. A szívem a torkomba ugrott, a légzésem szapora lett. Egy mozdulattal magához rántott, és az ajkunk keményen találkozott. Olyan hirtelen történt minden, hogy a szemem is nyitva maradt. Pár pillanatig elszántan csókolt, de én a döbbenettől reagálni se tudtam. Csalódottságában nyögött egyet, én pedig kitörtem a kábulatból és hátra hőköltem, kezemet kirántottam az övéből, és felpattantam. Szó nélkül megindultam az ajtó felé, de ő elkapta a könyökömet, és maga felé fordított. Az arckifejezése ijedt és a szemében könnyek csillogtak. Ez volt az, ami megállásra késztetett. Egy igazi pöcsnek éreztem magam, pedig ő csókolt meg engem.

- Hyung, kérlek! Hallgass meg, jó? Nem akartalak így letámadni, csak amikor úgy rám néztél azt hittem, hogy te is…szóval, hogy te is…Aish! – Olyan lendülettel túrt bele a hajába, hogy csodálkoztam, hogy nem tépte ki. A kezem bizsergett, hogy hozzáérjek és megnyugtassam.

- Miről beszélsz? – kérdeztem zavartan. Már szinte kinyúltam volna érte, mire az arcomba mászott, és kiabálni kezdett.

- Szerelmes vagyok beléd, az istenit! Hyung, hát nem látod? Beléd vagyok esve mióta csak megismertelek! Néha úgy gondolom, hogy te is érzel irántam valami többet, de azután történik valami, és te ismét úgy viselkedsz velem, mint ha az öcséd lennék. Ezt akartam ma elmondani neked, és ezért nem mentem veletek enni. Nem érdekel, hogy mindketten híresek vagyunk, az se, hogy mit fognak mondani rólunk, az meg főleg nem, hogy mindketten fiúk vagyunk! – ordítva fejezte be a monológját, és én csak álltam, és teljesen le voltam sokkolva. Zihálva lélegzett, az arca kipirult, és annak ellenére, hogy milyen keményen adta elő magát az imént, könnyek égtek a szemébe.

Igaza volt. Sose voltam közömbös iránta, de akárhányszor ilyen gondolataim támadtak elnyomtam magamban. Soha többet nem akartam kockára tenni egy barátságot, csak mert én úgy éreztem ebből lehetne több is. De ez most egy teljesen más helyzet volt. Ő tudta, hogy vonzódok hozzá, én pedig most tudtam meg, hogy belém esett. Akármi is lesz a döntésem, most mindenképpen válaszúthoz érkeztünk. Ha nemet mondok, akkor annyi volt a barátságunknak, nem fogunk tudni ugyanúgy viselkedni, mint előtte. Ha igent mondok, szintén ugyan ez fog történni, de talán ezzel a dologgal ami közöttünk van, alkothatunk valami teljesen újat.

Lassan mosolyodtam el, amit látszólag nem fogott fel azonnal. Zavartan bámult rám. Úgy döntöttem kisegítem.

- Rendben. Próbáljuk meg. – a szemei tányér nagyságúra tágultak, a szája elnyílt, de egy hang se jött ki a torkán. Szórakozottan fordultam meg, és vettem fel a cipőm, meg a kabátom. A kilincsért nyúltam, mire ismét megéreztem a kezét a karomon.

- Menjünk el randizni holnap, Hyung! Mármint ha ráérsz. – most én akadtam meg. A szemei izgalomról árulkodtak, csillogtak, de most nem a könnyektől, hanem a boldogságtól. Utáltam a randikat, de nem volt szívem nemet mondani erre a tekintetre. Lepörgettem fejbe, hogy van-e bármi programja a csapatnak holnapra, majd sóhajtottam egyet.

- Jó, menjünk. Teljesen szabad vagyok holnap. – bólintottam. - Válassz valamit, amit szívesen csinálnál, és küldj  egy SMS-t. – összeborzoltam a haját, és az ajtóból még visszaszóltam. – Holnap
találkozunk!

Fülig érő vigyorral indultam el a vendéglőbe, majd szépen lassan le is kopott az arcomról, ahogy realizáltam, hogy mibe is egyeztem bele. Randira megyek. Úristen! A vendéglőbe a srácok nem bírtak magukkal, de engem annyira lekötöttek az elmúlt egy óra történései, hogy egyáltalán nem is reagáltam. Azt se tudom, hogy kerültünk haza.

Reggel úgy ébredtem, hogy sehogy. Egy percet se aludtam, hol az izgalomtól vergődtem, hol nyúltam a telefonomért, hogy lemondjam a randit. Végül mindig eszembe jutott Kookie tekintete és visszaraktam a telefont a helyére. Valamikor a délelőtt folyamán elküldte az SMS-t. Azt írta, a vidámparkba szeretne menni, de előtte beugrana ide. Nem igazán örültem neki, hogy ő akar eljönni értem, és nem fordítva, de úgy döntöttem, hogy most ezzel nem foglalkozom, így visszaküldtem neki a beleegyezésemet. Egésznap konkrétan kicsattantam az energiától, annyira pattogtam, hogy ez a többieknek is feltűnt. Valamikor kora délután megnyomták a csengőt, és én sprintelve, mindenkinél előbb értem az ajtóhoz.

Jungkook ott állt az ajtóban, és szemtelenül édes mosolyra húzódott a szája amikor beengedtem magam mellett, és a keze hozzáért az enyémhez. Gyorsan becsuktam mögötte az ajtót, és a cipős szekrénybe kezdtem turkálni valami lábbeliért, amiben kibírom a mai napot. Mikor lehajoltam volna, hogy belebújjak a kiszemeltembe, Kookie fél térdre ereszkedett, és kivett egy cipős dobozt a szatyorból ami nála volt, kinyitotta, és én teljesen elámultam. Ugyan olyan cipő volt a dobozban, mint ami Jungkook lábán díszelgett. Amikor felfogtam a dolog jelentését, teljesen lefagytam. Gépiesen hagytam, hogy rám adja a bakancsot, ami meglepően pont passzolt – és nem hiszem, hogy ez véletlen lenne. - Miután mindkettőt rám adta és be is kötötte, felegyenesedett és büszke mosollyal nézett le a lábainkra.

- Mindig is az volt az egyik vágyam, hogy ha randizok azzal az emberrel, akibe szerelmes vagyok, akkor legyenek páros cuccaink. Azt hiszem, ez kezdetnek nem rossz. – nézett rám gyengéden. Zavaromban a nyakamig elvörösödtem, mire ő annál szélesebben vigyorgott. Elnyúltam mellette a kabátomért, feltettem az arcmaszkom, és hálát adtam a jó égnek, hogy amikor a kezemért nyúlt, és összefonta az ujjainkat, nem látta, hogy még jobban elvörösödöm.

- Inkább menjünk! Vattacukrot akarok enni! – húztam ki az ajtón.

Egy ideig nem beszéltünk, de szépen lassan felfogtuk, hogy nincs miért szorongani a másik jelenlétében. Így amikor az összekulcsolt kezeinket a zsebébe tette, melegen rámosolyogtam. Talán nem is olyan rossz ez a randi dolog.

Minden nap egy újabb kezdet~

Ide kattintva a projekt blogjára kerültök

Sziasztok^^

Remélem, mindenkinek jól telt a Karácsony. Ez az ünnep elhozta nekem azt az időszakot, amikor végre nyugodtan alhattam amennyit jólesett és naphosszat drámát nézhettem vagy tehettem amit szerettem volna, anélkül, hogy azon gondolkodjak mire nem fog időm jutni. :3 Ritka az ilyen pillanat, de addig jó amíg van mit tenni. Viszont sajnálom, hogy alig-alig raktam ki bármit is. Bár úgy tűnik leginkább Milánom születésnapjára írt oneshotot kedveltétek.

A lényegre térve, szerettem volna változtatni azon, hogy nem írok eleget. Szeretnék fejlődni ezen a téren is, ahogy sok más téren is. Így amikor feljött ötletnek, hogy vágjunk bele az általunk csak "BoomBoom Projectnek" nevezett valamibe, egyáltalán nem hezitáltam. Bevallom kissé megijeszt a tény, hogy 365 nap alatt 78 oneshotot adjak ki a kezeim közül, mindezt olyan minőségben, hogy ne múljam alul a várakozásokat. mégis valamiféle gyermeteg izgatottság fog el, mint amikor kiskoromban elhittem, hogy a Jézuska hozza az ajándékot - most már tudom, hogy Jisoos az xD - szeretném, ezt az izgatottságot valami olyanná formálni, amit ti is kedvelhettek. :3

Így hát ha már 2017 a Seventeen éve lesz, akkor szeretném, illetve szeretnénk még különlegesebbé tenni ezt a Carat Family tagoknak. Remélem örömmel fogadjátok őket és időnként, ha nem is minden történetnél, de hagytok magatok után nyomot, hiszen csak így fejlődhetek^^

A Seventeenen belül alkotható összes pár, kivételnélkül benne van ebben a hetvennyolcban. Nincs ismétlés, nem tettünk különbséget kedveltebb és megszokottabb párosok, mint például a Meanie vagy a JunHao és a kevésbé ismertebb vagy kedveltebb, Wonwoo x Jeonghan vagy Minghao x Woozi között, így természetesen a párosok is teljesen véletlen szerűen lettek előre kisorsolva. A történeteket pedig négy naponta rakjuk fel. Tehát minden negyedik napon egy újabb oneshotot olvashattok.

Én törekedni fogok, hogy minél több műfajt ismerjek meg, ez a legnagyobb célom. Hiszen akik általában a történeteimet olvassák, tudják, hogy a fluff áll, hozzám a legközelebb.

Másrészt, a blog is új kinézetet fog kapni, ideje már.

Azt hiszem, kicsit hosszúra sikerült ez a bejegyzés. Sajnálom ha valaki új történetet várt, az is meg fog érkezni. Illetve köszönöm annak aki végigolvasta és esetleg még örömmel is fogadja ezt a projektet. :3

Remélem 2017 egy olyan év lesz, ahol mindenki az álmaiért dolgozhat.

~ Angiel

Forró americano |Mihua|

A szerelem milliónyi arcát láttam már, mióta Szöulba költöztem. A kis kávézó, amiben dolgozom, több szerelmet és szakítást rejteget a falai között, mint az ember gondolná. Valamiért ez a csendes kis zug – valószínűleg éppen ezért – kedvelt helyszíne a pároknak. A falakon helyenként már a tapéta is felázott a sok örömteli és szomorú könnytől, amit a főnököm egy-egy csinos szobanövénnyel próbált elrejteni a kíváncsi szemek elől. Mégis azt, hogy tudom, milyen érzés szerelmesnek lenni, csak egy embernek köszönhetem. Hong Jisoo-nak.

Sosem tudtam, mit is jelent valójában az, ha valaki első látásra lesz szerelmes, egész addig, amíg ő be nem sétált a csöpp helyiség ajtaján. A hidegtől kipirult arcán egy meleg mosoly ült. Sosem láttam még itt, barna haja nedvesen tapadt a homlokára. Nyilvánvalóan ő sem számított arra, hogy a mai napon fog először hullani a hó. Egy pillanatig, miközben őt bámultam, arról is elfelejtkeztem, hol vagyok.

- Jisoo! - Az egyik asztaltól felállt egy igazán szép arcú srác. Emlékszem, hogy nagyjából tíz perccel előtte érkezett egy másik, széles vállú pasival. Már akkor tudtam, hogy együtt vannak, még csak nem is próbálták titkolni. Átölelte őt és egy kicsit elidőztek így, én pedig nagy nehezen elszakítottam róluk a tekintetem. Ideje volt, mivel a felettesem, nem nagyon szereti, ha mással foglalkozunk munkaidőben. 

- Milu, tiéd a hármas – bökött fejével a kollégám az előbb említettek asztala felé, és kezembe nyomta a tollat és a jegyzettömböt. Kissé vontatottan elindultam feléjük, megigazítottam a szemüvegemet és egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Sietve vettem fel a rendelésüket, mert nehezemre esett nem folyamatosan Jisoo cicás mosolyra húzódott ajkait bámulni. Nem ismertem magamra, meg szoktam nézni azokat a fiúkat, akiket jóképűnek tartok, de még sosem éreztem azt, hogy nem bírom levenni róluk a szememet. Egész zárásig maradtak ezen a napon, sőt az elkövetkezendő tíz napban Jisoo vagy egy társasággal, vagy egyedül, de mindig megjelent a kávézóban. Én pedig minden alkalommal elidőztem rajta, egyre inkább kiismerve arcvonásait, még ha csak a távolból figyeltem is, tudtam, milyen és már úgy éreztem, mindenre kínosan ügyelek. Arra, hogy a hajam hogyan áll és, hogy az unalmas fehér ingem, a fekete nadrágommal együtt teljesen makulátlanul és kivasalva feszüljön rajtam. Minden alkalommal elterveztem, hogy valahogy tudtára adom, hogy találkozhatnánk egy másik kávézóban is, nemcsak a munkahelyemen, de az összes esetben füstbe ment terv lett belőle.

Aztán egyik alkalommal, amikor elterveztem, hogy igenis az lesz az én napom, már nem jött. A hó nagy pelyhekben esett odakint és láttam a meleg levegőt felszállni az ajtónál, ahogy a hidegnek utat adott, ahányszor kinyílt az ajtó. Minden alkalommal odakaptam a fejemet, akármit is csináltam, de mindannyiszor szomorúan fordultam vissza. Esténként izgatottan vártam a másnapot, hátha mégis ott lesz az az ismerős szempár, a barna, kócos hajjal és cicás mosollyal, a meleg americanóját szürcsölve, a szokásos asztalnál. De nem jött. Feladtam az esélyét annak, hogy valaha is látni fogom újra. Talán nem is itt lakik, ha belegondolok, talán csak látogatóba jött. 

Fehér ingemre anélkül, hogy észrevettem volna, egy kávéfolt került a nap végére és útjára indulva lepte el mellkasom jobb oldalának egy részét. Úgy éreztem, hogy még az élet is próbál megviccelni és jólesően nevet rajtam, ahogy az eddig mindennap makulátlanul virító ingemre sötét foltot rajzolt. Utolsónak értem ki a kis épület hátsó ajtaján, hiszen ma én zártam. Kabátomat és kapucnimat jól fejembe húzva próbáltam védekezni a hideg, süvítő szél ellen. Nem szerettem egyedül sétálgatni ilyenkor már, de mit tehettem, amikor piciny szöuli lakásomban is egyetlen társam egy kaktusz volt, akit még az előző lakó felejtett ott, de ahelyett, hogy szimplán kidobtam volna, olyan aranyosnak tartottam, hogy még nevet is adtam neki. A hideg ellenére arcomat az ég felé fordítottam, mélyet szippantottam a valójában cseppet sem tiszta levegőbe és hagytam, hogy a lassan szállingózó hópelyhek még meleg arcomon megnyugvást találjanak és vízcseppként gördüljenek tovább. 

- Igazán szép a mai este – megrezzentem a hangtól. – Ne haragudj nem akartalak megijeszteni – halk nevetése betelítette a szűk kis utcát. Az egyetlen ok, amiért nem futottam el, vagy ütöttem meg, az a feje fölött világító lámpa volt, aminek köszönhetően felismertem őt. 

- Pedig sikerült. Mi vagy te, valami perverz, hogy itt vársz rám a sötétben? A kávézóba is bejöhettél volna, ahogy napokig tetted – valahogy túlságosan mesébe, vagy drámába illő volt ez, ahogy ott várt rám. Arca ugyanúgy ki volt pirulva és haja sem volt különb attól, mint amikor először láttam.

- Nem – cicás mosolya újra előbukkant, ahogy szemeiben egy halvány csillogás is megjelent. Talán csak odaképzeltem, de pontosan így láttam. – Nem tudtam, mit mondhatnék, aztán hazamentem, mielőtt bementem volna, de most mégis itt vagyok. Láttam, hogy elől már nem világít semmi, így gondoltam, teszek egy próbát, hátha még utolérlek. 

- Holnap is visszajöhettél volna – mondtam.

- Igaz, de talán nem maradt volna addigra merszem.

- Cserébe nem rémültem volna meg és most nem azon gondolkodnék, hogy vajon tényleg egy sorozatgyilkos vagy-e, aki ezzel a dumával szedi össze az áldozatait – mondtam, bár én sem gondoltam komolyan. Újra nevetett. Tetszett ahogy nevet, igazán jól állt neki. 

- Ezt csak egy módon derítheted ki – mondta. – Hazakísérlek.

- Na, pontosan ez az a duma, amit minden sorozatgyilkos mondana. Megtudod, hol lakom és később betörsz – viccelődtem. – Kísérj haza... - tettem pár lépést, hogy ő is elinduljon. 

- Majd legközelebb nem hozom rád a frászt.

- Azt megköszönném. Ha legközelebb bejössz a kávézóba, talán meghívlak a kedvenc americanódra.

- Látom, figyelsz a vendégekre – fordította felém a fejét.

- Nem mindenkire, csak aki felkelti a kíváncsiságom.

A hó hatalmas pihékben hullott ránk, másodpercekig elidőzve a testünk bármely pontján. Már annyira nem is éreztem a hideget, sőt olyannyira nem éreztem sem a hideget, sem az idő múlását, hogy csak pirkadatkor kerültem ágyba. 

A tél első havával együtt egy valódi csoda sétált be az ajtómon, és azóta minden télen, ugyanazon a napon, szinte percre pontosan Jisoo besétál a kis kávézó ajtaján, Leül a szokásos asztalához és én kérdés nélkül viszem neki a forró americanót. 

Painful Love |MinCheol - SVT|

Pihegve nyúltam el Seungcheol mellett az ágyban, arcom teljesen kipirult és meztelen testem is csak a magamra rántott takaró fedte el valamennyire. Az eddig nyögéseinkkel megtelt szoba, most szinte kínosan csendessé vált. Tudom, hogy nem kellett volna engednem a csábításnak, de még ha máshoz is megy haza, nekem ennyi pont elég.

A barátja vagyok, meghallgatom minden apró problémáját, és azt amikor arról panaszkodik épp min vesztek össze, de ezen felül ha tehettem kiélveztem testi adottságait is. Seungcheol az esetem volt, már a kezdetek óta és amióta eljárt kondizni, egyre kevésbé tudtam elvonatkoztatni attól, hogy időnként igenis magamhoz nyúltam úgy, hogy közben ő járt a fejemben. Így nem volt kérdéses, hogy egy éve először hagytam magam, és egy alkoholos mámorban úszó éjszakán egymást kielégítve feküdtünk, talán pont ugyan így, egymás mellett.

 Arcomon akkor is mosoly ült s gyönyörű álomnak tűnt csupán, ami sosem ér majd véget. Úgy éreztem nem kell több, hiszen csak a testére vágytam. Széles vállaira, arcélére ami különösen érzékeny volt, amikor nyelvem hegyét végighúztam rajta. Izmos karjaira, hosszú ujjaira, melyek minden alkalommal gondosan fogták körbe merevedésem és rutinos mozdulatokkal jártak fel s alá, mígnem engem is a gyönyörbe vezetett. Szükségem volt arra, hogy magamban érezzem, halljam erősödő nyögéseit, ahogy nevemet suttogja, hogy időnként túláradó vágya miatt a bejárati ajtónál tovább ne is jussunk. Majd ott a vastag fa ajtónak nyomva, lábaimmal dereka körül élvezzen belém. Hiába gyűlöltem később megmosdatni magam, sosem kértem, hogy használjon gumit. Nem a finomkodásról szólt a kapcsolatunk, már ha nevezhetem ezt annak.

Kitakartam magam, majd egy nagyobb lendülettel átvetettem lábam csípőjén és fölé térdeltem. 

- Hmm? - emelte rám tekintetét - Nem gondoltam, hogy ennyire kanos vagy - vigyorgott de én egy szó nélkül csuklóit feje fölé húztam s ajkaira martam, hogy újra érezzem azt a finom ízt, ami senki máséhoz nem fogható. Ahogy fenekemet ágyékának dörzsöltem belenyögött ajkaink játékába, ami újra felpezsdítette a vérem. Elengedtem kezeit, majd lehajolva, csókokkal hintettem be nyakát és mellkasát, ügyelve, hogy ne hagyjak nyomot, mégis itt- ott megszívva a finom bőrt. 

- Mingyu... - tolt el magától, felemeltem fejem és lelkem mélyén tudtam jól mi következik, mégis próbáltam nem felszínre hozni kétségbeesésem.

- Tudom - mosolyodtam el, mintha csak a tegnapi meccs eredményét hozta volna szóba - Menned kell - Lemásztam az ágyról, a pólómat és alsónadrágomat magamra húzva elfoglaltam a fürdőszobát.

Pár percig csak álltam a tükör előtt, hevesen dobogó szívemmel. Nagyon jól tudom, hogy csak barátok vagyunk, mégis fájdalmas, amikor kiejti száján, hogy hazamegy. Nem értettem, hogy én miért nem vagyok elég jó neki, ahogy magamat sem értettem. Nem szabadott volna belé szeretnem, hiszen ez csak mindent megmérgez. Nem mondhatom el neki, mert akkor mindent elveszítek, de ha magamban tartom én fogok tönkre menni. Ha a tükörképem életre kelhetne, valószínűleg egy gúnyos kacaj és megvető pillantás lenne a jutalmam mindezért. Azt mondaná, megérdemlem az összes fájdalmat, amiért ennyire gyenge voltam, holott nagyon jól ismertem a játékszabályokat.

 Megmostam az arcom, majd kimentem hozzá. Már teljesen fel volt öltözve, mintha még pár perce nem az ágyamban feküdt volna, legalább annyira gyűrötten, mint az ágynemű. Pár lépéssel átszelte a szobám, ami amúgy sem túl nagy. Felnézett rám, majd ujjával jelzett, hogy hajoljak közelebb, s amikor nem reagáltam mozdulatára a fürdőszoba ajtajának tolt, tarkómra markolt jobb kezével és lehúzott magához, hogy ajkát az enyémre tudja tapasztani. Kezeimet a nyaka köré vezettem és közelebb húztam magamhoz, még ha örökké nem is lehet az enyém, abban a pár órában, amíg velem van ennél messzebb nem is akarom engedni.

Az ajtóig kísértem, ahol a fa keretnek dőlve vártam meg, míg a lift ajtaja rázárul, majd az ágyamba visszafeküdve, a még illatával átáztatott párnát ölelve mély álomba merültem. 

Casual Love |VerKwan - SVT|

Még mielőtt debütáltunk volna, azelőtt felfigyeltem rá. De ki ne tette volna, az egész fiú egy külön jelenség, aki valaha is látta már sosem fogja elfelejteni, legalábbis nem egykönnyen. Imádni való, és akárhányszor a közelében vagyok mosolyt csal az arcomra. Akárhogy is, hiába volt már barátnőm, egyszerűen elvette az eszem. Nem volt egyszerű elfogadnom, hogy vonzódom hozzá, most mégis minden percemet vele tölteném. Hiába is gondolok bele, hogy ez egy természetes dolog, főleg úgy, hogy tizenhárom fiú van összezárva nap, mint nap, nem csodálkozhat az ember amikor az egyik megkívánja a másikat, mégis számomra ez nem volt annyira egyszerű.

Próbánk van. Jobban mondva épp szünetet tartunk, de a szokásos hármas most sem tud a fenekén maradni.

- Lánybanda táncok, versenyezzünk ki tud többet - lelkesedik be Hoshi. Én labdába sem rúghatok, de hármójukon kívül Jeonghan, Coups, Joshua és Minghao is versenybe szállt. A többiek inkább a pihenés mellett döntöttek, míg Jun random dalokat indított el, amire táncolniuk kellett. Pontosan előttem állt Seungkwan, mintha az Istenek vezették volna, így a szemem időnként akaratlanul is formás fenekére vándorolt. Nem beszélve arról, hogy lányokat megszégyenítő módon tudta csavargatni a csípőjét, miközben szinte minden koreográfiát pontosan tudott. De mi mást is várhattunk volna el, Boo Seungkwantól? Próbáltam nem feltűnően őt bámulni, és aktívan részt venni a többiek poénkodásában arról, hogy ha parókát és szoknyát adnánk rá, simán elmenne valamelyik lánybanda tagjaként. Az utolsó dal döntött mindenről, mivel Boo nem tudta, Jun kikiáltotta Dk-t, mint nyertest.

- Hát, mindegy is -játszotta a sértődött dívát, ami engem újra mosolygásra késztetett. Kiment a mosdóba, én pedig feltűnésmentesen mentem utána.

A tükör előtt állt, megmosta az arcát, én pedig mögé léptem.

- Igen? - nézett vissza rám, de nekem csak egy kacér mosoly ült az arcomon

- Még mindig, elvarázsolsz a csípő mozgásoddal - két kezem csípője két oldalára vezettem és sajátomat nyomtam övéhez, miközben egy nemlétező dallamra hívtam táncba. Felegyenesedett, háta a mellkasomnak feszült ahogy egyik kezem megindult pólója alatt, végigsimítva megkeményedett mellbimbóján.

- Nem kellene ezt, megint - sóhajtotta, de a hülye se hinné el, hogy nem akar engem annyira, mint én őt.

- Csak ne ellenkezz, tudom, hogy akarod. Amúgy is, te váltottad ki belőlem, miért rázod a formás kis feneked előttem? - a hangom rekedté vált a feltörő vágyaimtól, a kezemmel pedig fenekébe markoltam.

- Ez nem épp egy romantikus hely - fordult felém és egy csókba hívta ajkaim. Vadul harapta és szívogatta alsó ajkam.

- Nem is a romantikára alapozzuk az alkalmi szexet - beszéltem ajkaira, majd nyakát vettem birtokba, próbáltam nem nyomokat hagyni rajta. A kezem nadrágja övével játszott, kikapcsoltam, majd az ekkor már kemény férfiasságát kezdtem el izgatni, amibe automatikusan belenyögött. - Na látod, ez a hang már hiányzott - vigyorogtam és végig szemébe néztem, ahogy kezemet, egyre gyorsabban mozgattam.

- Ne, bámulj! - szólt rám, de tudta, hogy ezzel semmit nem ér el. Hajába markoltam és enyhén hátrahúztam, hogy könnyebben nyakához férjek. Kezei a mosdókagyló szélét markolták, próbált nem összerogyni mozdulataim alatt.

- Csak mond ki, hagy halljam, hogy élvezed. - nyelvemet végighúztam nyakán, és fülcimpájába haraptam, mire egy nagyobb nyögés hagyta el ajkait.

- El fogok menni... - zilált, mire lejjebb rántottam nadrágját - Hansol - nyögte nevemet, mire közelebb húztam fejét és megcsókoltam, nyelvemmel erőszakosan kerestem övét, miközben a kezem szakadatlanul izgatta. Én sem fértem, már el egyszerűen saját nadrágomban, de tudtam, hogy most csak vele végezhetek, cserébe a dormban biztos lehet benne, hogy megdugom úgy, ahogy még sosem. Utálok arra várni, amit akarok.

Ajkamba, harapott, ahogy kezembe élvezett, hogy még véletlenül se sikoltsa el magát önmagához híven. Amikor lüktetése alább hagyott, vállamra hajtotta fejét és úgy kapkodott tovább.

- Basszus, Seungkwan, vérzik - szisszentem fel, ahogy megláttam összekócolódott hajam mellet, ahogy egy részen felszakadt az alsó ajkam.

- Ne haragudj - nézett rám, két keze közé fogta arcom és nyelvét végighúzta az apró seben. - Este kiengesztellek - vigyorgott. Én hátrébb léptem, majd még előtte visszamentem a többiekhez, akik még mindig itt-ott elhelyezkedve pihentek, mintha mi sem történt volna. Mégis az én fejemben egyetlen dolog kapott helyet az, ahogy még ezen az éjszakán magamévá teszem újra, Boo Seungkwant.

Make Love |JiCheol - SVT|

9

Amikor hazaértem, már megint az íróasztalon aludt. Hiába ismételtem el neki milliószor azóta, hogy összeköltöztünk, hogy ne ott aludjon el, nem érdekelte. Rutinos mozdulattal nyúltam érte, kicsit megrezzent, de nem nyitotta ki a szemét, amikor felemeltem. Mindig elcsodálkoztam rajta, milyen szép arca van, minden alkalommal azóta, hogy először megláttam. Lassan tettem le közös ágyunkra, amiről a takarót már arrébb dobtam. Megpróbáltam lefejteni az ujjait a tarkómról, hogy át tudjak öltözni, de félig-meddig kinyíltak a szemei és rám emelte őket.

- Hová mész? - kérdezte álmos hangjával.

- Ne aggódj, csak átöltözöm, még csak most értem haza, nem ártana - mosolyogtam rá.

- Ne menj - mondta, és ujjai az ingem gombjait keresték, majd egyesével kigombolták azt. - Látod, így is megy - szája sarkában apró, fáradt mosoly jelent meg, miközben az övemet is kicsatolta. Egy szót sem szóltam, csak élveztem az érintését, ahogy keze végigszántotta a mellkasom és a hajamba túrva húzott közelebb magához. Ajkait csücsörítve várta, hogy birtokba vegyem őket. A szokásos heves csókcsatánk helyett most csak egy rövidke édes csókot adtam neki, mintegy jó éjt puszit. Nem engedett el, inkább jobban magára húzott, így most rajta feküdtem.

- Nem vagyok én ennyire könnyű... - a leheletem a nyakát csiklandozta, amibe egy kissé beleremegett. Átfordítottam magunkat, most ő feküdt az én mellkasomon. - Így azért kényelmesebb - mosolyodtam el újra. Mit újra? Mellette állandóan mosolygok, egyszerűen másra nem is lennék képes.

Alig vártam minden nap azt a pillanatot, amikor a kis lakásunkba érek. Együtt választottuk anno, emlékszem, amikor festettük a falakat, rajtunk mindig több festék volt a végére.

- Min gondolkodsz ennyire? - kérdezte, és a fejét enyhén megemelte.

- Azon, hogy mennyire szeretlek - mondtam.

- Én is téged, Seungcheol - a keze újra a mellkasomat simogatta, én pedig magunkra húztam a takarót, majd a kezemet a pólója alá csúsztatva simogattam én is. A gerince mentén járattam végig mutatóujjam, tudtam, hogy ezt mennyire szereti, még ha érzékeny is volt rá.

- Kirázott a hideg - motyogta és újabb csókért fordult felém.

- Aludnod kellene - odahajoltam, de a könnyű puszi helyett mást kaptam. A keze a tarkómat markolta és a hajamba túrt, amitől most engem rázott ki a hideg. Automatikusan fontam karjaim a dereka köré, miközben ő a lábaim közé térdelt. Éreztem, ahogy a combja férfiasságomhoz nyomódik, ezzel elérve, hogy  a kigombolt nadrágomban sem lehessen elég hely.

- Nem gondolod, hogy túl könnyű dolgom van? - kérdezte, mire csak egy mosollyal díjaztam. Pólója után nyúltam és lehúztam róla.

- Azt hittem, fáradt vagy.

- Kialudtam magam az asztalon - válaszolta, az ajkai pár centire játszottak az enyémtől, beharapta, majd elmosolyodott, nekem pedig enyhén elnyíltak egymástól. Szemeim szinte könyörögtek, hogy végre megcsókoljon, de szándékosan húzta az időt. Először csak az alsó ajkamat vette fogai közé és szívott rajta egyet, mire belőlem egy jóleső morgás tört fel, a kezeim pedig szorosabban markoltak csípőjére.

Amikor elengedte, jóformán én ültettem rá a csípőmre, kezemet hajába vezettem és finoman hátrahúztam a fejét, hogy a nyakához férjek. Nyelvemet lassan végigvezettem a fülétől egész a kulcscsontjáig, majd álla alatt kezdtem el csókolgatni, mielőtt szájára tértem volna. Erőszakosan téptem ajkait, mintha évek óta ez lenne az első alkalom, hogy hozzáérhetek. A kezeit a nyakam köré fonta úgy húzott még közelebb, én pedig nyelvemmel az övé után kutattam.

- Várj... - mondtam, megvártam, amíg feltérdel és először őt, majd magamat szabadítottam meg a felesleges anyagdaraboktól. Kezemet merevedésére simítottam és lassan mozgattam rajta. Felnyögött, ahogy megérezte, és az eddig is merev végtagja kezem alatt még keményebbé vált. A háta megfeszült, a kezei pedig a vállamat markolták.

- Seungcheol... - nyögte, kéjes hangja csak jobban feltüzelt. Nem akartam már mást, csak benne tudni magam. Magam alá fordítottam.

- Az enyém leszel! - súgtam a fülébe.

- Már a tiéd vagyok - válaszolta, amivel kellően meglepett, sosem szokott a hasonló mondataimra reagálni. A kezemmel a síkosítót kerestem és a gumit, miközben mellkasát szórtam tele apró szívásnyomokkal. Két ujjamra tettem belőle, miután az óvszert felhúztam és lassan kezdtem el masszírozni, hogy minél jobban kitágítsam, nem akartam neki túl nagy fájdalmat okozni, amíg hozzám nem szokik.

- Hideg... - szisszent fel, egy csókkal háláltam meg, hogy ezt tehettem vele. Amint úgy éreztem, hogy nem lesz gond, merevedésem bejáratához érintettem, először csak finoman köröztem, majd egy lassú mozdulattal hatoltam belé. Éreztem, ahogy megfeszült körülöttem és egy pillanatig a kezei is szorosabban markolták a kezemet. Hagytam, hogy kicsit hozzászokjon, majd mozogni kezdtem, először csak lassan, miközben a kezem újra őt kényeztette, összhangban a saját mozdulataimmal. Felgyorsult a lélegzetvétele és időnként ő is meg-megmozdította csípőjét, amivel belőlem egyre nagyobb és mélyebb sóhajokat és nyögéseket váltott ki. Azzal pedig, hogy ő sem fogta vissza a nyögéseit, csak nehezebbé tette számomra, hogy minél tovább bírjam. Amint éreztem, hogy egyre kevésbé bírom, felgyorsítottam a mozdulataim és egyik kezemmel a combját markoltam.

Amikor csípőjét a mozdulataimmal ellentétesen lökte, tudtam, hogy el fogok élvezni. A nyögésem mélyről jött, miközben az élvezet hullámai végigsöpörtek rajtam. Kihúzódtam belőle, kezemmel folytattam a kényeztetését, miközben a mellbimbóját szívogattam. Semmi esetre sem akartam őt félúton itt hagyni, ha valamit jobban szerettem a szeretkezésben, mint az érzés, amikor elélvezek, akkor az az ő nyögése, amikor ő elélvez a kezem alatt. Lejjebb csúsztam, hogy a számmal is elérjem, de megállított.

- Ne csináld, tudom, hogy nem a kedvenced - arca ki volt pirulva, haja nedvesen tapadt homlokához. Mintha meg sem halottam volna, nyaltam végig teljes hosszán és időztem el makkján, majd szívogatni kezdtem, miközben a kezemet le sem vettem róla. Kezeivel a hajamba túrt, éreztem, hogy a háta megfeszül, csípőjével pedig időnként a számba segítette merev tagját. Nem telt bele túl sok időbe, hogy megérezzem azt a tipikus ízt. Fejemet megemeltem, kezemmel gyorsítottam, miközben arcát figyeltem. Egy hangos nyögésáradat hagyta el a száját, hangosabb, mint az eddigiek, miközben a háta ívben megfeszült és a kezemet élvezetének jele lepte be.

- Sajnálom - mondta két lihegés közben, mire én csak elmosolyodtam. Megcsókoltam, majd az óvszert levéve először őt, majd a kezemet is letöröltem. Amikor újra befeküdtem mellé már rajta volt a pólója, más semmi, és vörös arccal nézett vissza rám.

- Miért vagy zavarban? - nevettem.

- Nem vagyok - húzta az arcába a takarót. Mindig ezt csinálja, minden alkalom után. Magamhoz húztam, kezemet a feje alá rakva, ő hozzám bújt és én a hátát simogattam.

 Egy utolsó puszit nyomtam homlokára, mielőtt teljesen elaludt volna életem szerelme.