Untitled |Jiyong|

Csak álltam a tömeg közepén, ahogy az utcán hangosan szólt annak az embernek a dala, aki annyi mindenen átsegített. „Ha csak egyszer láthatnálak, rendben lenne, hogy mindent elveszítsek, amim van...” - énekelte. Szinte láthatatlanul megráztam a fejem, hogy újra magamhoz térjek, majd megigazítottam a kosztümöm és folytattam utamat a megbeszélt hely felé.
Bár késő este volt, az élet csak igazán most kezdődött el Szöulban. Imádtam ezt - a szinte - már-már fojtogatóan sűrű embertömeget. Elfeledtette velem az elvesztett álmaimat.

A szokásos bár ajtaja előtt megálltam egy pillanatra, a zene halkan kiszűrődött bentről. Egyszerű esetben biztos, hogy nem itt kötöttem volna ki, hiszen ez nem az én pénztárcámnak volt kitalálva. Egy mély levegő után lassan besétáltam, majd le a pár lépcsőfokokon, melyek fényes borításában visszatükröződött elegáns magassarkúm talpa. Minél beljebb vittem magam a teremben, annál gyérebb lett a világítás, de így sem esett nehezemre megtalálni azt, akit kerestem.

Könyökén támaszkodva ült a pultnál, miközben a whisky-jét bámulta. Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy profilját néztem. Fekete haja csapzottan hullott arcába, sokat fogyott, arca beesettebbnek tűnt s állvonala jóval erősebb volt, mint amikor utoljára láttam.
Közelebb sétáltam hozzá, amikor épp egy újabb kör italt akart kérni.

- Jiyong-ah, szerintem elég lesz mára – mosolyogtam rá.

- Nem hiszem, most kifejezetten jól esik – felém fordult, miközben az ismerős, kisfiús mosolyára húzta ajkait.

- Azt hittem, azért hívtál, hogy hazavigyelek, nem pedig azért, hogy melletted üljek, miközben whisky-be fojtod magad.

- Azért hívtalak, hogy velem igyál, te vagy az egyetlen, akire számíthatok – sóhajtott.

- Ezt te is tudod, hogy nem igaz. A srácok mindenben ott vannak neked, rám szinte nincs is szükséged – leültem a mellette lévő székre és kértem egy pohár vizet.

- Nélküled nem éltem volna túl – hajtotta le a fejét

- Dehogynem, erős vagy, csak úgy teszel, mintha nem lennél az. Egyszerűbb, ha sajnáltatod magad, igaz? - a mosolyom nem tűnt el az arcomról egy pillanatra sem.

- Igaz, sajnálni akarom magam, olyan nagy baj ez?

- Nem, tudom, hogy fájt... Hogy még mindig fáj, hogy ő elhagyott. Sajnáld még egy kicsit magad, majd keresd elő az erős énedet.

- Már évek teltek el azóta, de még mindig pontosan emlékszem mindenre.

- Tudom, de nem te voltál az egyetlen, aki hibázott.

Erre nem válaszolt, csak lehúzta a maradék whisky-jét, és azzal a mozdulattal rendelte a következőt. Talán magamat is sajnálnom kellett volna, amiért nekem kellett volna valahogy hazavinnem. Felhívhattam volna Taeyangot, hogy segítsen… De nem véletlen hívott engem. Előttük mindig erősnek mutatta magát, én viszont már eleve szánalomra méltó voltam, amikor megismert,  hát nem volt oka előttem szégyenkezni. Ha ő nem lenne, én valahol egy híd alatt élnék, vagy már egyáltalán nem is lennék. Az álmaimat kergetve rohantam Szöulba, aminek eredményeként mindent elvesztettem. De azt mondják, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Ez a másik ajtó volt számomra Kwon Jiyong. Azóta is minden alkalommal, akármilyen fáradt is voltam, jöttem, ha szüksége volt rám, úgy, ahogy ő is megtette ezt értem.

- Legyél a személyes lélek ápolóm – nevetett.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de már az vagyok.

- Mindig mellettem kellene, hogy legyél. El tudod hitetni velem, hogy képes vagyok felállni minden szituációból.

- Nem hitetem el veled, csak felnyitom a szemeid minden önsajnálatodból. Sajnálom, de nem lehetek veled a nap minden percében, nekem is meg kell élnem abból a munkából, amit te szereztél nekem.

- Nincs szükséged arra a munkára, én is ki tudlak fizetni – jelzett a pultosnak, hogy egy újabb adagot kér, de én leintettem. – Tudod, én vagyok Kwon Jiyong. Te is kihasználhatnád ezt, mint szinte mindenki más.

- Egyrészt, nem vagyok mindenki más, másrészt a barátom vagy. Na, gyere, ideje hazamennünk, mert attól függetlenül, hogy Mr. Kwon Jiyong ráér egész nap aludni a fekete bankkártyájával a zsebében, nekem dolgoznom kell. – Nem mondom, hogy jólesett így látni, de még mindig jobb, mintha egyedül lett volna ilyenkor. Nem feledtethetem el vele azt a nőt, és azokat, amik a múltjában voltak. De, mint barátja, segíthetek neki, hogy túllépjen rajta és a jövője másképp alakuljon.

- Feküdj le velem, te is tudod, hogy könnyen ragaszkodni kezdek másokhoz. Akkor majd nem kell dolgoznod.

- Jiyong, fejezd már be! - szóltam rá kicsit hangosabban. – Felnőtt férfi vagy, tudtommal. Ne beszélj baromságokat – ingattam a fejem. Legalább annyit elértem, hogy a számlát kifizette és elindultunk kifelé a bárból. Nem volt túl stabil a járása, így a kezét a vállamra húztam, hogy rám támaszkodva elérjünk a kijáratig.

Leintettem egy taxit, és nagy nehezen betessékeltem, majd beültem mellé én is.

- Jiyong, kérlek ne aludj el – szóltam rá, ahogy a vállamra dőlt. Valamit motyogott, mire egy sóhajt engedtem ki. Veszett ügy volt az egész, még a fél órás út végére sem kelt fel. Kifizettem a taxit, mielőtt kiszenvedtem volna a kocsiból.

Ha az ember ránéz, csak azt látja, mennyi mindent elért az életben, de azt nem, hogy az a kisfiú, aki anno volt, még mindig benne él. Elfelejtett felnőni, vagy talán annyira gyorsan történt körülötte minden, hogy nem volt ideje. Még mindig naiv és még mindig oly tiszta és feltétlen szerelemmel tudott szeretni, amivel csak a kisgyermekek voltak képesek, akik még sosem tapasztalták meg az élet csúf oldalát. Bár ez róla nem mondható el, mégis képes lett volna akármikor megbocsájtani annak, aki megbántotta, még ha millió darabra is törne közben. S ekkor jövök én a képbe, aki egyesével próbálja összeragasztgatni a darabjait, s mire végeznék, újra összetörik.

Miért nem tudtam már rég elengedni? Egyszerűen, ha ránéztem, vagy csak rá gondoltam, s arra, hogy többé nem láthatom, összeszorult a szívem. Ezért jártam be mindennap dolgozni, még ha utáltam is, valahogy muszáj volt Szöulban maradnom. Senki másom nem maradt, csak az ember, aki megmentett.

Lefektettem az ágyába, betakartam és a konyhába siettem. Elővettem egy üveg vizet a hűtőből és előkerestem a fájdalomcsillapítót, majd letettem a kis szekrényre, az ágya mellé. Már rég az igazak álmát aludta. Lekapcsoltam a lámpát, s miután magamhoz vettem egy másik üveg vizet, elhagytam a lakást és a legközelebbi buszmegálló felé vettem az irányt.

Nem tudtam régen sem és most sem, hogy ki az, aki ennyire összetörte a szívét. Sosem mondta ki, én pedig sosem kérdeztem rá. Csak azt tudom, hányszor ültünk egymás mellett órákon keresztül, amikor féltem egyedül hagyni őt. Talán csak én féltettem túlzottan, talán volt alapja annak, hogy nem bírtam mellőle mozdulni addig, amíg biztonságban nem tudtam. Mindig azt hittem, hogy a férfiak azok, akik a nőket védelmezik, mégis itt én voltam az, aki képtelen volt jól aludni, ha nem bizonyosodott meg róla, hogy az egyetlen barátja a világ egyik pontján kényelmesen alussza az igazak álmát.

Felszálltam a hajnali buszra, amin jóformán csak én utaztam, s amint lezuhanyoztam, pillanatok alatt elaludtam, hogy legalább azt a néhány órát kihasználjam, amit még alvással tölthettem.

A mai nap is hosszú lesz, mint mindegyik ebben az életben.

Suddenly |SVT JiCheolHan|

Nem kívántam soha azt, hogy minden egy varázsütésre megváltozzon. Azt, hogy a problémáim egy pillanat alatt tűnjenek el. Mindent meg tudtam oldani és mindennel meg tudtam bírkózni, most mégis itt ülök a saját kis birodalmamban és magányosan hullajtom a könnyeimet. Hah...legalább lesz miből újabb dalokat írnom. Egy dalt arról a párosról akiknek a látványa is fájdalommal tölt el, arról a személyről aki miatt azzá váltam aki vagyok, arról a személyről akit a leginkább gyűlölök ezen a világon és arról az emberről aki mindezt átélte. A nevem Lee JiHoon és ez az én tragikomédiám története.

Emlékszem a pillanatra amikor először másképp tekintettem Seungcheol-ra. Ugyan olyan nap volt, mint a többi, keményen dolgoztunk hajnalokig és én, mint mindig egyedül dolgoztam a stúdiómban. A csend már frusztrált, legalábbis amennyire csendnek volt nevezhető az, hogy már vagy nyolc órája a gép zúgásán, a hangszer hangjain és az én megszokottan csengő hangomon kívül más nem hallatszott.

- Woozi... - két kar fonódott a nyakam köré és enyhén éreztem parfümje illatát ami keveredett a fogkrém ismerős mentolos illatával.

- Seungcheol miért nem alszol még? -kérdeztem, de halványan elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy vendégül láthatom a kis birodalmamban, a kezemet egy pillanatig pihentettem csak a kézfején, majd visszaejtettem az ölembe.

- Aggódtam érted, tudod te egyáltalán mennyi az idő? - a hangja nyugalommal tölött el és éreztem azt a furcsa érzést, mintha a szívem összeszorulhatna a hangjától. Nem, nem ez a megfelelő kifejezés. Úgy éreztem, mintha azok a karok amik most az én nyakam köré fonódnak, gyengéden simogathatnák a szívemet is.

- Talán négy vagy fél öt. - válaszoltam. - Ti is eddig edzettetek nem? -kérdeztem és egy kicsit bűnösnek is éreztem magam, hogy ma nem voltam ott.

- Nem, már mindenki alszik úgy egy órája. - a kezei finoman masszírozni kezdték a vállamat a kapucnis pulcsimon keresztül. Kihúztam magam az eddigi görnyedt testartásomból és egy jóleső apró nyögés hagyta el a számat. Hallottam, ahogy halkan felkuncog erre a megnyilvánulásomra, az arcomat halvány pír öntötte el és próbáltam témát keresni, amivel elterelhetem a figyelmét.

- De, ha mindenki alszik, te miért nem? - fordultam felé, a szék hangosan ellenkezett a mozdulatomra.

- Mondtam, aggódtam érted. - mosolyodott el. Én felnéztem rá a lámpa vakító fényénél és ekkor éreztem először azokat a pillangókat a gyomromban, amikről eddig csak másoktól hallottam.

- Értem? - kérdeztem vissza. Csak bólintott és leült az üresen hagyott székbe.

- Gyere aludni. -mondta és összeborzolta a hajam - Majd holnap befejezed, neked is szükséged van pihenésre és evésre. Mikor ettél utoljára?

- Nem tudom, pár órája. - mondtam és valóban nem emlékeztem már arra, mikor is ettem utoljára.

- Valószínűleg még a reggelid lehetett az utolsó. - sóhajtott. - Kijössz enni vagy én hozzam ide? -a hangja komoly volt és én nem akartam neki ellent mondani, azt sem akartam, hogy tehernek érezze azt, hogy rám kell figyelnie.

- Menjünk. -mondtam, elmentettem amin éppen dolgoztam és kikapcsoltam a gépet. Hirtelen csend telepedett az egész szobára. Megdörzsöltem a szemeim aztán követtem Seungcheolt a konyhába.

- Mit szeretnél enni? - kérdezte - Sajnos csak azok vannak amiket a többiek meghagytak.

- Bármi jó, nem is érzem igazán éhesnek magam. -feleltem.

- Ne nevettess. - Leültem az egyik székbe és megvártam amíg elém pakolja az újramelegített ételeket.

- Te nem eszel? -kérdeztem, de úgyis tudtam a választ, így viszont nem éreztem jól magam, hogy egyedül kell ennem, ő pedig engem figyel. Ha belegondolok az elmúlt időszakban nem igazán ettem a többiekkel. Időnként valaki behozott nekem valamit vagy bekaptam valamit mielőtt bezárkóztam volna a stúdióba.

- Tessék. -nyújtott felém egy falatot és arra várt, hogy elfogadjam - Csak azért, hogy ne érezd rosszul magad, mert én nem eszek. -Nehezen, de rávettem magam, hogy hagyjam, hogy megetessen, amit ő a mosolyával díjazott. - Gyorsan kell enned és utána pihenned. - bólintottam, majd elfogadtam tőle egy újabb falat ételt.

Vicces ha belegondolok, hogy ekkor azt hittem, hogy talán még valami lehet is közöttünk. Egyre több időt töltött velem együtt, apró, de számomra annál jelentőségteljesebb tettei voltak felém. Amikor tehette a közelemben volt és gondoskodott rólam, de idővel rá kellett jönnöm arra, hogy ez semmi más csak kötelesség a részéről. Idővel...pontosabban akkor, amikor véletlen rájöttem arra, amit soha az ég világon nem szerettem volna kideríteni. Hajnal volt, Coups nem jött be hozzám aznap úgy ahogy általában tette. Csak a mosdót akartam használni, csak egy forró zuhanyt szerettem volna venni, aztán aludni, semmi mást.

-Seungcheol, biztos vagy ebben? - hallottam meg Jeonghan hangját, talán ezer közül is megismerném azt a hangot. Még épp takarásban voltam, nem akartam én kihallgatni őket, de a lábaim nem vittek tovább. Mintha hírtelen tonnányi súly került volna rájuk, képtelen voltam mozdulni. Mintha az agyam már tudta volna, hogy valami olyat fog hallani amitől a szenvedés égető tüze fog felemészteni, a testem viszont képtelen volt követni az utasításait.

- Egy dologban vagyok biztos, abban, hogy szeretlek. - Hyung hangja tele volt szenvedéllyel és meggyőződéssel. A lábaim összecsuklottak, pillanatok alatt kerültem a földre és hang nélkül zokogtam. A vállaim rázkódtak egyik kezemmel a számat takartam el, próbáltam minél kevesebb hangot kiadni a másikkal pedig a földet támasztottam, mintha attól félnék, hogy még ennél lejjebre is zuhanhatok. Mégis hova zuhanhatnék amikor épp a pokol kellős közepén szenvedtem. Lépteket halottam és az egyetlen amit tudtam, hogy így senki nem láthat meg. Senki nem tudhatja meg, hogy valaha is szerelmes voltam Choi Seungcheol-ba. Senki nem tudhatja meg, hogy az az apró kártyavár amiről azt hittem közösen egyre erősebbé építhetjük majd, azt maga az ördög döntötte romjaiba.

Így kerültem ide,  ebbe a tragikomikus történetbe, amiről mindenki tudja, hogy én vagyok  főszereplője. A könnyeim szakadatlanul folytak végig az arcomon, amit a pulóverem ujjával próbáltam letörölni, de hasztalan. Az ajtót bezártam, egy árva villany sem égett, csak én voltam, a nevetséges főszereplő aki azt hitte, hogy lehet annyira fontos valakinek, mint amennyire az a valaki fontos neki. Ott aludtam el a studió asztalán és reggel bedagadt szemekkel keltem.

- Egész éjszaka a stúdióban voltál? - kérdezte Hoshi, én pedig csak bólintottam. Mindannyian betudták annak a szemeim vörösségét és dagadságát, hogy dolgoztam.

- Pihenned is kellene, ezzel csak túlhajtod magad. - Yoon Jeonghan, hogy jössz te ahhoz, hogy nekem tanácsokat osztogass. Legszívesebben elküldtem volna meleg éghajlatokra, de nem tehettem. Nem tehettem, mert soha senkinek nem mondtam el, hogy szeretem Őt. Hát honnan tudhatta volna.

A napok teltek és én a háttérből figyeltem, jobban mondva nem figyeltem. Azok az apró összenézések, azok a lopott érintések és mosolyok. Nem bírtam őket elviselni, próbáltam úgy tenni, mintha nem lennének. Ahányszor csak megérintette őt, ahányszor hozzá szólt vagy rámosolygott egyre nagyobbá vált a gyűlöletem Jeonghan iránt. Mi ő ami én nem vagyok. Mi vagyok én egyáltalán? Versenyezhetek egyáltalán vele? Mit szeret benne?

Próbáltam kerülni őket, mind Jeonghant, mind azt az embert aki a szívem fájdalmának középpontja volt. Minél kevesebbet kell velük egy légtérben lennem annál egyszerűbb, idővel ha majd már elfelejtem azt a bizonyos érzést. Azt amit akkor érzek ahányszor meglátom Seungcheolt és azt az érzést amit akkor érzek, amikor meglátom őket együtt, talán akkor, de csak is akkor újra képes leszek úgy viselkedni, mint azelőtt.

Addig is, éjszakánként dagadtra sírom szemeim, miközben próbálok használható munkát végezni. Nem éreztem, hogy a testem ellenkezne és úgy éreztem az a legjobb ha a munkába temetkezem. Napközben az előírt beosztásunkat végeztük, késő délután tánc próbánk vagy ének próbánk volt este pedig amint lehetőségem nyúlt bezárkóztam a saját kis burkomba. Ritkán ha eszembejutott ettem valamit vagy akkor amikor valamelyik tag behozott valamit. Nem akartam elhagyni a saját burkomat, utáltam amikor a nap felkelt, mert újra egy álarcot kellett magamra erőltetnem és az egyetlen ami éltetett azok a Caratok voltak, akik minden alkalommal mosolyogva fogadtak minket, akikről tudtam, hogy támogatnak minket és akiket úgy éreztem nem hagyhatok cserben.

- Jól vagy? -kérdezte Vernon, az egyik fellépésünk előtt.

- Persze. -mosolyogtam, de valójában már rettenetesen szédültem. Negyvennyolc óra alatt talán négy órát aludhattam és a testem csak úgy fel akarta adni a harcot, amit én semmiképpen nem engedhettem meg magamnak. Csak egy dalról volt szó aztán mehetek vissza a saját kis burkomba, talán még alhatok is pár órácskát az asztalomon.

- Nem nézel ki túl jól...minden rendben? - aggódott, mire mindenki rám kezdett el figyelni.

- Mondtam, hogy minden rendben. - förmedtem rá, pedig nem akartam, tudtam, hogy csak jószándékból kérdezte. A tekintetem találkozott egy pillanatra Seungcheol tekintetével, amiből aggódást és tehetetlenséget tudtam kiolvasni.

Ekkor szóltak, hogy mi jövünk. A tömeg őrjöngött mi pedig az egyik legjobb formánkat, hoztuk bár a hangom meg-megremegett a fáradságtól. Aztán csak arra emlékszem, hogy a lépcsőn tartok lefelé a backstage felé, amikor a lábaim felmondták a szolgálatot és elsötétült előttem minden. Az utolsó emlékem két erős kéz ami megtart és egy mellkas aminek olyan illata van, amit már nagyon régen hiányoltam.

Egy klórszagú teremben kelltem fel, valamelyik kórház magán osztályán.

- Jihoon... - amikor kinyitottam a szemem Hyung arcát láttam

- Szia. -mondtam, bár a torkom teljesen ki volt száradva

- Még egyszer ne merj így megrémiszteni. - mondta, nem volt harag a hangjában inkább aggodalom.

- Minden rendben, csak elfáradtam. - erőltettem egy mosolyt az arcomra. A gépek egyenletes csipogása kissé bántotta a fülemet. - Mióta vagyok itt? -kérdeztem

- Egy napja, infúzióra kötöttek. Azt mondták teljesen ki vagy száradva és legalább huszonnégy órája nem ettél semmit. Miért nem vigyázol magadra?! Semmi sem lehet ennél fontosabb. -mondta.

- Ne aggódj értem. Tudok magamra vigyázni, inkább aggódj Jeonghan miatt. - elfordultam tőle és újra lecsuktam a szemeimet. Úgy éreztem, hogy még napokat bírnék aludni és éreztem azt is ahogy a könnyek csípik a szemeim.

Nem tartottak bent, csak másnap reggelig. Mindenki boldog volt, hogy hazamehettem, kivéve engem. Mindenki aggódott értem, de azt akartam, hogy csak egy ember aggódjon igazán értem.

Aznap erősen esett az eső, engem pedig nem hagytak dolgozni úgy döntöttem, hogy egy esernyő kiséretében sétálok egyet. Minden csurom víz volt, mert már órák óta esett én pedig a saját gondolataimba merülve tébláboltam odakint. Nem tudtam, mit is akarok, miért jöttem ki csak azt tudtam, hogy odabent nem akarok lenni.

- Jihoon! - a hang a hátam mögül jött. A szívem újra gyorsabban kezdett verni, mint mindig amikor ő a közelemben van.

- Coups?! Miért nem hoztál esernyőt? -kérdeztem, felé siettem bár magamtól nem tudtam fölé tartani az esernyőt. Talán már hasztalan is lett volna, mert midene csurom víz volt.

- Miért mondtad azt? -kérdezte, de nem értettem.

- Mit?

- Azt, hogy aggódjak Jeonghan miatt.

- Mert érte kell, hogy aggódj. -válaszoltam és lesütöttem a szemeim.

- Nem értelek Jihoon, egy idő után kerülni kezdtél, soha sehova nem akartál velünk jönni. Aztán ez is. Miért kellene nekem jobban aggódnom bárkiért is, mint érted?!

A szemeim könnybe lábadtak és már képtelen voltam újra visszatartani őket előtte.

- Hallottam! Mindent hallottam! -kiabáltam - Tudom, hogy szerelmes vagy belé és tudod mit én is beléd és képtelen vagyok elviselni. Igen! A munkába temetkeztem és nem, nem érdekel az sem ha újra összeesek csak titeket ne lássalak együtt! - zokogtam és a zokogásommal az eső is erősebbé vált. Nem láttam semmit a könnyeimtől, de nem is akartam. Az esernyő kiesett a kezemből, ahogy mindkét kezemmel az arcomat próbáltam eltakarni, de ez sem érdekelt. Nem tudtam, mihez fogok innentől kezdeni, hiszen biztos voltam benne, hogy nem tudunk majd ugyanúgy viselkedni.

Csak azt éreztem, ahogy a csuklómat átfonják az ujjai, maga felé fordít és én a mellkasába ütközök.

- Bolond vagy. - mondta, a szája a fülem mellett volt, ahogy a karjaival szorosan ölelt magához. - Nem vagyok szerelmes belé. Neked akartam, szerelmet vallani, de nem tudtam hogyan. Jeonghan csak az a barát akire mindenben számíthatok. - A zokogásom még a lehetetlennék is jobban felerősödött. - Segített, hogy mit mondhatnék, hogy mi az amit esetleg te mondhatsz.

- Hazudsz! - próbáltam elhúzódni tőle, de nem tudtam.

- Nem...nem volt időm bevallani, mert kerülni kedtél, azt hittem rájöttél és nem akarod, hogy a közeledben legyek. Azt hittem megutáltál Jihoon. Azt hittem elveszítettelek. - Az eső folyamatosan áztatott minket, de nem tudtam ezzel foglalkozni, nem hittem a füleimnek. Úgy éreztem, mintha még mindig ott feküdnék eszméletlenül a kórházban és életem leggyönyörűbb álmát élném.

-Szeretlek, Lee Jihoon és soha nem is szerettem mást. - mondta. A kezeim körülfonták őt, de a könnyeim még mindig folytak.  - Nézz rám. -kért, miközben a kezével az állam alá nyúlt, hogy komolyan meg is tegyem. - Szeretlek. -mosolyodott el a szívem pedig egy hatalmasat dobbant.

 Az a nap volt életem legcsodásabb napja. Bent miután átöltöztünk, a kezembe nyomott egy törölközőt, de amikor látta, hogy lassan reagálok és nem szárítom meg vele a hajam, elvette tőlem és ő kezdte el törölgetni. Az ő fején is volt egy törölköző amiért pedig én nyúltam. Viccesnek tűnhetett kívülről, ahogy egymás haját próbáljuk megszárítani egy-egy hatalmas mosolyal az arcunkon és természetesen az én rózsaszín pírral tarkított arcommal. Lehajtottam a fejemet zavaromban.

- Jihoon...- nyúlt az állam alá.

- Hmm? - néztem rá.

- Szeretlek. -mondta és az ajkait finoman az enyémhez érintette. Egy rövid csók volt életem első csókja, de annál édesebb.

Talán mégsem vagyok annyira tragikus szereplő. Komikus? Igen az vagyok, valamilyen szinten. Hiszen saját magamat kevertem bajba a saját gondolataimmal. Egy dolgot biztosan megtanultam; soha semmi nem az aminek tűnik és ami annak tűnik ami nem is az, az mégis az ami.

If I were in your shoes |Hoshi (Svt) x Jungkook (Bts)|

Ezt a történetet egy számomra kedves személy írta, remélem tetszeni fog nektek és hagytok egy kis üzenetet^^

Ideges voltam. Azt hiszem utoljára az első élő fellépésünk előtt voltam ennyire berezelve. Próbáltam elhitetni magammal, hogy semmi értelme annak ha most meghátrálok. Tízezrek előtt lépek fel rendszeresen, és én egy randi miatt vagyok kiakadva. Igen, jól hallottátok. Egy randi. Annak ellenére, hogy hónapok óta találkozgatunk a hivatalos szó megrémiszt. Sose beszéltünk róla, hogy bármi is lenne köztünk, és ez nekem így megfelelt. Nem mondom, hogy nem akadtak néha furcsa gondolataim vele kapcsolatban, de sikerült elnyomnom. Nem vagyok az a fajta ember, aki feladná a barátságot egy olyan dologért, ami talán nem is működik. De úgy néz ki, ő megtette.

Tegnap történt, amikor velem volt Dino, Minghao na meg persze Jun is. Épp a kedvenc helyünkre tartottunk, hogy jól teletömjük magunkat, amikor csörgött a telefonom.

- Igen? – szóltam bele.

- Hyung, én vagyok az, Kookie. Van kedved találkozni? Beülhetnénk valahova enni.

- Van hívás azonosítom, Jungkook. Tudom, hogy te vagy az. – forgattam a szemeim.

- Oh, igazad van. – nevetett idegesen. Mi van ezzel a gyerekkel? – Szóval, van kedved?

- Épp mi is enni készülünk a srácokkal. Csatlakozhatnál. – pislogtam a többiekre, és ők bólogattak egyetértésük jeléül. Kis szünet következett a vonal másik végén. Akadozva szólalt meg.

- A-akkor mindegy. Nem szeretnék zavarni. Majd találkozunk legközelebb.

- Jungkook, most mondtam, hogy csatlakozhatsz. Egyáltalán nem zavarsz. Már milliószor ettél együtt velünk.

- Nem, tényleg. Inkább rendelek pizzát. Majd találkozunk legközelebb. – Megszakította a hívást. Bosszúsan néztem a telefonra, és nagyot sóhajtottam. Már megint mi a franc történt, hogy ilyen furán viselkedik? Gyorsan átgondoltam a dolgokat, majd a srácok felé fordultam.

- Menjetek előre, jó? Akadt egy kis dolgom, de később csatlakozom hozzátok. Rendeljetek amit akartok, ma én állom. – Tudtam, hogy ez az aduász. Átadtam a kártyámat amit a srácok ujjongva fogadtak, és indultak tovább, míg én irányt váltottam és megszaporáztam a lépteimet.

Síri csend volt a Bangtan dorm-ja előtt, csak a TV fénye szűrődött át az ablakon. Egy gondolat férkőzött a fejembe. Talán a többiek elmentek, és Kookie egyedül maradt? Miután a 4. csengőre se reagált senki, elővettem a telefonom, és már indítottam is a hívást. Már majdnem letettem, amikor végre álmosan beleszólt.

- Igen?

- Nyisd ki az ajtót!

- Tessék?

- Mondom, nyisd ki az ajtót! Épp halálra készülök fagyni. Mi az isten van a csengőtökkel? – a vonal másik végén csend volt, majd egy halk baszki hagyta el a száját. Ezen elkuncogtam magam, de annyira el volt foglalva azzal, hogy kinyissa a zárat, hogy nem hallhatta. Már a bejárat túloldaláról hallottam, ahogy rohan az ajtóhoz. A telefont még mindig a fülemhez tartva mosolyodtam el, amikor megláttam szanaszéjjel álló haját, és a párna nyomát az arcán. Nagy, kerek szemekkel bámult rám, látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni a dolgokat. Kinyomtam végre a hívást, és beléptem mellette az ajtón. Épp a cipőmet vettem le, amikor megtalálta a hangját.

- Hyung, mit csinálsz itt? Azt hittem, hogy a fiúkkal vagy.

- Hát már nem. Miután olyan furcsa voltál a telefonba, úgy döntöttem, hogy megnézem mi van veled. –Idegesen pillantott rám. Nem szólalt meg, csak nézett rám, és ettől én is nyugtalan lettem. Végignéztem rajta, majd gyorsan elkaptam a tekintetem. Nem volt rajta nadrág. Egy szál pólóban és alsónadrágban nyitott nekem ajtót. Annyira lefoglalt a szokatlan viselkedése, hogy eddig észre se vettem.

- Menj, vegyél fel valamit. Itt megvárlak. – néztem vissza rá. Amikor felfogta, hogy mit mondtam, a füle is elvörösödött. Elszáguldott a szobájába, és nekem az összes energiámat felemésztette az, hogy ne nézzek utána. Mély lélegzetet vettem, majd leültem a kanapéra. Nem volt most időm elemezni a ferde hajlamaimat.

Melegítőnadrágban jött vissza, és kérdés nélkül hozott nekem a hűtőből egy doboz sört. Hm. Túl jól ismer. Nagy szisszenéssel nyitottam ki, és beleittam. Mereven ült le mellém, és én vártam, hogy belekezdjen a mondandójába. A szemem sarkából láttam, hogy engem figyel, de ezt nem adtam tudtára. Már szinte teljesen elfogyott az italom, mire végre megszólalt.

- Hyung, szerettem volna valamit mondani, de nem úgy, hogy a többiek is ott vannak. – a kezeit összekulcsolta, a hangja komoly lett. Kezdtem megijedni.

- Mi történt? Bajba kerültél? Gond van a csapatba? – egy pár percig meg se szólalt, és én kezdtem elveszíteni a türelmem. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem segítene, ha idegességemben kiabálnék vele. Mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam, majd kinyúltam, és az állánál fogva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Alsó ajkát beharapta, ami odavonzotta a tekintetem. Egy pillanatra ledermedt ő is, és én is. Rengeteg gondolat átfutott az agyamon, de egyiket se mondhatnám ártatlannak. Pittyent egyet a telefonom, és én összerezzentem. Elvettem kezemet az arcáról, mire ő szinte emberfeletti sebességgel nyúlt utána és zárta markába azt. Meglepődve néztem a szemébe, ami csak úgy lángolt az elszántságtól. A szívem a torkomba ugrott, a légzésem szapora lett. Egy mozdulattal magához rántott, és az ajkunk keményen találkozott. Olyan hirtelen történt minden, hogy a szemem is nyitva maradt. Pár pillanatig elszántan csókolt, de én a döbbenettől reagálni se tudtam. Csalódottságában nyögött egyet, én pedig kitörtem a kábulatból és hátra hőköltem, kezemet kirántottam az övéből, és felpattantam. Szó nélkül megindultam az ajtó felé, de ő elkapta a könyökömet, és maga felé fordított. Az arckifejezése ijedt és a szemében könnyek csillogtak. Ez volt az, ami megállásra késztetett. Egy igazi pöcsnek éreztem magam, pedig ő csókolt meg engem.

- Hyung, kérlek! Hallgass meg, jó? Nem akartalak így letámadni, csak amikor úgy rám néztél azt hittem, hogy te is…szóval, hogy te is…Aish! – Olyan lendülettel túrt bele a hajába, hogy csodálkoztam, hogy nem tépte ki. A kezem bizsergett, hogy hozzáérjek és megnyugtassam.

- Miről beszélsz? – kérdeztem zavartan. Már szinte kinyúltam volna érte, mire az arcomba mászott, és kiabálni kezdett.

- Szerelmes vagyok beléd, az istenit! Hyung, hát nem látod? Beléd vagyok esve mióta csak megismertelek! Néha úgy gondolom, hogy te is érzel irántam valami többet, de azután történik valami, és te ismét úgy viselkedsz velem, mint ha az öcséd lennék. Ezt akartam ma elmondani neked, és ezért nem mentem veletek enni. Nem érdekel, hogy mindketten híresek vagyunk, az se, hogy mit fognak mondani rólunk, az meg főleg nem, hogy mindketten fiúk vagyunk! – ordítva fejezte be a monológját, és én csak álltam, és teljesen le voltam sokkolva. Zihálva lélegzett, az arca kipirult, és annak ellenére, hogy milyen keményen adta elő magát az imént, könnyek égtek a szemébe.

Igaza volt. Sose voltam közömbös iránta, de akárhányszor ilyen gondolataim támadtak elnyomtam magamban. Soha többet nem akartam kockára tenni egy barátságot, csak mert én úgy éreztem ebből lehetne több is. De ez most egy teljesen más helyzet volt. Ő tudta, hogy vonzódok hozzá, én pedig most tudtam meg, hogy belém esett. Akármi is lesz a döntésem, most mindenképpen válaszúthoz érkeztünk. Ha nemet mondok, akkor annyi volt a barátságunknak, nem fogunk tudni ugyanúgy viselkedni, mint előtte. Ha igent mondok, szintén ugyan ez fog történni, de talán ezzel a dologgal ami közöttünk van, alkothatunk valami teljesen újat.

Lassan mosolyodtam el, amit látszólag nem fogott fel azonnal. Zavartan bámult rám. Úgy döntöttem kisegítem.

- Rendben. Próbáljuk meg. – a szemei tányér nagyságúra tágultak, a szája elnyílt, de egy hang se jött ki a torkán. Szórakozottan fordultam meg, és vettem fel a cipőm, meg a kabátom. A kilincsért nyúltam, mire ismét megéreztem a kezét a karomon.

- Menjünk el randizni holnap, Hyung! Mármint ha ráérsz. – most én akadtam meg. A szemei izgalomról árulkodtak, csillogtak, de most nem a könnyektől, hanem a boldogságtól. Utáltam a randikat, de nem volt szívem nemet mondani erre a tekintetre. Lepörgettem fejbe, hogy van-e bármi programja a csapatnak holnapra, majd sóhajtottam egyet.

- Jó, menjünk. Teljesen szabad vagyok holnap. – bólintottam. - Válassz valamit, amit szívesen csinálnál, és küldj  egy SMS-t. – összeborzoltam a haját, és az ajtóból még visszaszóltam. – Holnap
találkozunk!

Fülig érő vigyorral indultam el a vendéglőbe, majd szépen lassan le is kopott az arcomról, ahogy realizáltam, hogy mibe is egyeztem bele. Randira megyek. Úristen! A vendéglőbe a srácok nem bírtak magukkal, de engem annyira lekötöttek az elmúlt egy óra történései, hogy egyáltalán nem is reagáltam. Azt se tudom, hogy kerültünk haza.

Reggel úgy ébredtem, hogy sehogy. Egy percet se aludtam, hol az izgalomtól vergődtem, hol nyúltam a telefonomért, hogy lemondjam a randit. Végül mindig eszembe jutott Kookie tekintete és visszaraktam a telefont a helyére. Valamikor a délelőtt folyamán elküldte az SMS-t. Azt írta, a vidámparkba szeretne menni, de előtte beugrana ide. Nem igazán örültem neki, hogy ő akar eljönni értem, és nem fordítva, de úgy döntöttem, hogy most ezzel nem foglalkozom, így visszaküldtem neki a beleegyezésemet. Egésznap konkrétan kicsattantam az energiától, annyira pattogtam, hogy ez a többieknek is feltűnt. Valamikor kora délután megnyomták a csengőt, és én sprintelve, mindenkinél előbb értem az ajtóhoz.

Jungkook ott állt az ajtóban, és szemtelenül édes mosolyra húzódott a szája amikor beengedtem magam mellett, és a keze hozzáért az enyémhez. Gyorsan becsuktam mögötte az ajtót, és a cipős szekrénybe kezdtem turkálni valami lábbeliért, amiben kibírom a mai napot. Mikor lehajoltam volna, hogy belebújjak a kiszemeltembe, Kookie fél térdre ereszkedett, és kivett egy cipős dobozt a szatyorból ami nála volt, kinyitotta, és én teljesen elámultam. Ugyan olyan cipő volt a dobozban, mint ami Jungkook lábán díszelgett. Amikor felfogtam a dolog jelentését, teljesen lefagytam. Gépiesen hagytam, hogy rám adja a bakancsot, ami meglepően pont passzolt – és nem hiszem, hogy ez véletlen lenne. - Miután mindkettőt rám adta és be is kötötte, felegyenesedett és büszke mosollyal nézett le a lábainkra.

- Mindig is az volt az egyik vágyam, hogy ha randizok azzal az emberrel, akibe szerelmes vagyok, akkor legyenek páros cuccaink. Azt hiszem, ez kezdetnek nem rossz. – nézett rám gyengéden. Zavaromban a nyakamig elvörösödtem, mire ő annál szélesebben vigyorgott. Elnyúltam mellette a kabátomért, feltettem az arcmaszkom, és hálát adtam a jó égnek, hogy amikor a kezemért nyúlt, és összefonta az ujjainkat, nem látta, hogy még jobban elvörösödöm.

- Inkább menjünk! Vattacukrot akarok enni! – húztam ki az ajtón.

Egy ideig nem beszéltünk, de szépen lassan felfogtuk, hogy nincs miért szorongani a másik jelenlétében. Így amikor az összekulcsolt kezeinket a zsebébe tette, melegen rámosolyogtam. Talán nem is olyan rossz ez a randi dolog.