Untitled |Jiyong|

Csak álltam a tömeg közepén, ahogy az utcán hangosan szólt annak az embernek a dala, aki annyi mindenen átsegített. „Ha csak egyszer láthatnálak, rendben lenne, hogy mindent elveszítsek, amim van...” - énekelte. Szinte láthatatlanul megráztam a fejem, hogy újra magamhoz térjek, majd megigazítottam a kosztümöm és folytattam utamat a megbeszélt hely felé.
Bár késő este volt, az élet csak igazán most kezdődött el Szöulban. Imádtam ezt - a szinte - már-már fojtogatóan sűrű embertömeget. Elfeledtette velem az elvesztett álmaimat.

A szokásos bár ajtaja előtt megálltam egy pillanatra, a zene halkan kiszűrődött bentről. Egyszerű esetben biztos, hogy nem itt kötöttem volna ki, hiszen ez nem az én pénztárcámnak volt kitalálva. Egy mély levegő után lassan besétáltam, majd le a pár lépcsőfokokon, melyek fényes borításában visszatükröződött elegáns magassarkúm talpa. Minél beljebb vittem magam a teremben, annál gyérebb lett a világítás, de így sem esett nehezemre megtalálni azt, akit kerestem.

Könyökén támaszkodva ült a pultnál, miközben a whisky-jét bámulta. Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy profilját néztem. Fekete haja csapzottan hullott arcába, sokat fogyott, arca beesettebbnek tűnt s állvonala jóval erősebb volt, mint amikor utoljára láttam.
Közelebb sétáltam hozzá, amikor épp egy újabb kör italt akart kérni.

- Jiyong-ah, szerintem elég lesz mára – mosolyogtam rá.

- Nem hiszem, most kifejezetten jól esik – felém fordult, miközben az ismerős, kisfiús mosolyára húzta ajkait.

- Azt hittem, azért hívtál, hogy hazavigyelek, nem pedig azért, hogy melletted üljek, miközben whisky-be fojtod magad.

- Azért hívtalak, hogy velem igyál, te vagy az egyetlen, akire számíthatok – sóhajtott.

- Ezt te is tudod, hogy nem igaz. A srácok mindenben ott vannak neked, rám szinte nincs is szükséged – leültem a mellette lévő székre és kértem egy pohár vizet.

- Nélküled nem éltem volna túl – hajtotta le a fejét

- Dehogynem, erős vagy, csak úgy teszel, mintha nem lennél az. Egyszerűbb, ha sajnáltatod magad, igaz? - a mosolyom nem tűnt el az arcomról egy pillanatra sem.

- Igaz, sajnálni akarom magam, olyan nagy baj ez?

- Nem, tudom, hogy fájt... Hogy még mindig fáj, hogy ő elhagyott. Sajnáld még egy kicsit magad, majd keresd elő az erős énedet.

- Már évek teltek el azóta, de még mindig pontosan emlékszem mindenre.

- Tudom, de nem te voltál az egyetlen, aki hibázott.

Erre nem válaszolt, csak lehúzta a maradék whisky-jét, és azzal a mozdulattal rendelte a következőt. Talán magamat is sajnálnom kellett volna, amiért nekem kellett volna valahogy hazavinnem. Felhívhattam volna Taeyangot, hogy segítsen… De nem véletlen hívott engem. Előttük mindig erősnek mutatta magát, én viszont már eleve szánalomra méltó voltam, amikor megismert,  hát nem volt oka előttem szégyenkezni. Ha ő nem lenne, én valahol egy híd alatt élnék, vagy már egyáltalán nem is lennék. Az álmaimat kergetve rohantam Szöulba, aminek eredményeként mindent elvesztettem. De azt mondják, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Ez a másik ajtó volt számomra Kwon Jiyong. Azóta is minden alkalommal, akármilyen fáradt is voltam, jöttem, ha szüksége volt rám, úgy, ahogy ő is megtette ezt értem.

- Legyél a személyes lélek ápolóm – nevetett.

- Nem tudom, hogy feltűnt-e, de már az vagyok.

- Mindig mellettem kellene, hogy legyél. El tudod hitetni velem, hogy képes vagyok felállni minden szituációból.

- Nem hitetem el veled, csak felnyitom a szemeid minden önsajnálatodból. Sajnálom, de nem lehetek veled a nap minden percében, nekem is meg kell élnem abból a munkából, amit te szereztél nekem.

- Nincs szükséged arra a munkára, én is ki tudlak fizetni – jelzett a pultosnak, hogy egy újabb adagot kér, de én leintettem. – Tudod, én vagyok Kwon Jiyong. Te is kihasználhatnád ezt, mint szinte mindenki más.

- Egyrészt, nem vagyok mindenki más, másrészt a barátom vagy. Na, gyere, ideje hazamennünk, mert attól függetlenül, hogy Mr. Kwon Jiyong ráér egész nap aludni a fekete bankkártyájával a zsebében, nekem dolgoznom kell. – Nem mondom, hogy jólesett így látni, de még mindig jobb, mintha egyedül lett volna ilyenkor. Nem feledtethetem el vele azt a nőt, és azokat, amik a múltjában voltak. De, mint barátja, segíthetek neki, hogy túllépjen rajta és a jövője másképp alakuljon.

- Feküdj le velem, te is tudod, hogy könnyen ragaszkodni kezdek másokhoz. Akkor majd nem kell dolgoznod.

- Jiyong, fejezd már be! - szóltam rá kicsit hangosabban. – Felnőtt férfi vagy, tudtommal. Ne beszélj baromságokat – ingattam a fejem. Legalább annyit elértem, hogy a számlát kifizette és elindultunk kifelé a bárból. Nem volt túl stabil a járása, így a kezét a vállamra húztam, hogy rám támaszkodva elérjünk a kijáratig.

Leintettem egy taxit, és nagy nehezen betessékeltem, majd beültem mellé én is.

- Jiyong, kérlek ne aludj el – szóltam rá, ahogy a vállamra dőlt. Valamit motyogott, mire egy sóhajt engedtem ki. Veszett ügy volt az egész, még a fél órás út végére sem kelt fel. Kifizettem a taxit, mielőtt kiszenvedtem volna a kocsiból.

Ha az ember ránéz, csak azt látja, mennyi mindent elért az életben, de azt nem, hogy az a kisfiú, aki anno volt, még mindig benne él. Elfelejtett felnőni, vagy talán annyira gyorsan történt körülötte minden, hogy nem volt ideje. Még mindig naiv és még mindig oly tiszta és feltétlen szerelemmel tudott szeretni, amivel csak a kisgyermekek voltak képesek, akik még sosem tapasztalták meg az élet csúf oldalát. Bár ez róla nem mondható el, mégis képes lett volna akármikor megbocsájtani annak, aki megbántotta, még ha millió darabra is törne közben. S ekkor jövök én a képbe, aki egyesével próbálja összeragasztgatni a darabjait, s mire végeznék, újra összetörik.

Miért nem tudtam már rég elengedni? Egyszerűen, ha ránéztem, vagy csak rá gondoltam, s arra, hogy többé nem láthatom, összeszorult a szívem. Ezért jártam be mindennap dolgozni, még ha utáltam is, valahogy muszáj volt Szöulban maradnom. Senki másom nem maradt, csak az ember, aki megmentett.

Lefektettem az ágyába, betakartam és a konyhába siettem. Elővettem egy üveg vizet a hűtőből és előkerestem a fájdalomcsillapítót, majd letettem a kis szekrényre, az ágya mellé. Már rég az igazak álmát aludta. Lekapcsoltam a lámpát, s miután magamhoz vettem egy másik üveg vizet, elhagytam a lakást és a legközelebbi buszmegálló felé vettem az irányt.

Nem tudtam régen sem és most sem, hogy ki az, aki ennyire összetörte a szívét. Sosem mondta ki, én pedig sosem kérdeztem rá. Csak azt tudom, hányszor ültünk egymás mellett órákon keresztül, amikor féltem egyedül hagyni őt. Talán csak én féltettem túlzottan, talán volt alapja annak, hogy nem bírtam mellőle mozdulni addig, amíg biztonságban nem tudtam. Mindig azt hittem, hogy a férfiak azok, akik a nőket védelmezik, mégis itt én voltam az, aki képtelen volt jól aludni, ha nem bizonyosodott meg róla, hogy az egyetlen barátja a világ egyik pontján kényelmesen alussza az igazak álmát.

Felszálltam a hajnali buszra, amin jóformán csak én utaztam, s amint lezuhanyoztam, pillanatok alatt elaludtam, hogy legalább azt a néhány órát kihasználjam, amit még alvással tölthettem.

A mai nap is hosszú lesz, mint mindegyik ebben az életben.